Andrzej Sapkowski: A Tó Úrnője – Könyv – kritika

Andrzej Sapkowski: A Tó Úrnője

Andrzej Sapkowski Vaják-sorozata furcsa képződmény. Két sztereotípia ékes bizonyítéka, valamint cáfolata is egyidejűleg. Az egyik ezek közül az, hogy szinte lehetetlenség bekerülni a fantasy világirodalmába, ha nem angol nyelven írsz. A másik elképzelés szerint pedig a sci-fi és fantasy szerzők nagy része nem véletlenül alkot ebben a műfajban. A szépirodalomhoz ugyanis nem elég jók.

A Vaják-sorozat soha nem lett volna jelentős mértékben ismert Kelet-Európán kívül, ha nem készül el a CD Projekt Red Sapkowski könyvein alapuló rendkívül sikeres akció-szerepjáték sorozata (GOG). De elkészült, új utakat nyitva ezzel a könyv idegen nyelvű fordításai előtt.

Ugyanilyen fájdalmas igazság, hogy Sapkowski mester nem tartozik a betűvetés legnagyobb ászai közé. Prózája nyúlós, mint a rétestészta. Folyamatosan felesleges mellékvágányokra kalandozik és hosszasan időzik egyszer használatos mellékalakokon.

És ez még csak a kisebbik gond. Ennél jóval zavaróbb, hogy szereplői nagy része – legyen az boszorkány, vámpír, félszerzet, vaják, trubadúr, király, főgonosz vagy éppen egyszerű falusi bumburnyák – ugyanazon az egy hangon szólal meg. Ez a hang pedig a fölösleges szócséplésé. Tele állandó ismétléssel és idegen szavak tömkelegével. Ami két dolgot árul el Sapkowskiról. Az egyik, hogy szerteágazó klasszikus műveltséggel rendelkezik. A másik pedig az, hogy egy okostojás.

Amikor Geralt a Tó Úrnője elején sokadszorra szólítja fel éppen aktuális beszélgetőtársát, hogy az ne pofázzon már annyit, hanem térjen végre a lényegre, akkor Sapkowski tudat alatt saját magát szólítja fel ugyanerre. Azonban esze ágában sincs megfogadni saját hőse felhívását.

Semmi kétség, a lengyel szerző Vaják-sorozata belesimulna az átlagos és az átlagosnál valamivel fárasztóbb high-fantasy könyvek sorába, ha pár dolog nem nyomná rá az egyediség bélyegét. A szláv mitológia és mesevilág, elsősorban is azoknak lemészárlásra termett szörnyetegei ilyenek. De akinek a sorozat legtöbbet köszönheti, az természetesen szörnyvadász főhőse, a megingathatatlan erkölcsi kódexszel bíró Geralt.

A Tó Úrnője idejére a szörnyek utáni hajsza már régen háttérbe szorult. Evés közben jön meg az étvágy, ahogy mondják, és Sapkowski menet közben lefordult a helyenként meglehetősen együgyű, gyermekmesékre hajazó elbeszélésekről (lásd Az utolsó kívánság) a hátralévő regényeken áthömpölygő történetfolyam kedvéért. Ráadásul az elsőként belengetett niilfgardi hódítással meg nem elégedve, behozott még egy ugyanolyan grandiózus történetszálat is, a jóslatokkal kikövezett világpusztulást. Avagy megmentést, ha a másik oldalról nézzük.

Az előző részről írt poszt végén (lásd A Fecske-torony) kétkedésünknek adtunk hangot, hogy vajon elbír-e ennyi mindennel a lengyel mester.

Nos, a Vaják-saga lezárása a fentebb (és lentebb) kifejtett hiányosságok ellenére is a sorozat LEGJOBB kötete.

Ehhez az kellett, hogy elérkezzen végre Ciri ideje, aki már A Fecske-toronyra átvette a saga legmeghatározóbb főhősének szerepét. Az ősi vér gyermeke, khm, tér és idő úrnője elmondhatatlanul fontosabb szereplő – még úgy is, hogy botor módon lemondott varázslatos képességeiről – mint a mostanra egyre inkább önmaga paródiájára emlékeztető, állandóan a világ búján kesergő, lehangolt és határozatlan Geralt. Nagy előny a tündevérű leányzó számára az is, hogy egyedüli szereplőként, – nyilván fiatal kora miatt, – mentes az állandó tudálékos okoskodástól.

A térben és időben elveszett Ciri vándorlása az egész Vaják-sorozat legjobb momentuma, nagyszerű, borzongatásra késztető olvasmányélmény. 

„Vannak más világok” – hangzik el Stephen King Setét torony-sorozatában. És nehéz nem Roland Deschain világokon átívelő kalandjaira gondolni, ha Ciri útkeresését valamihez hasonlítani szeretnénk. Jó-jó, mondjuk, Rolandot nem segíti mindeközben egy nyihogó unikornis.

Emhyr var Emreis császár hódító háborúja nem csak az északi királyságokat forgatta fel teljesen, de a Vaják-sorozatot is rebootolta, ahogy a szörnyvadászatról átkerült a fókusz a történelemformáló eseményekre. A sorozat olvasóiban számos alkalommal felmerülhet a gyanakvás, hogy a lengyelek büszkesége nem fektette le profi módon előre könyve alapjait, hanem menet közben csalingázott, amerre úri kedve épp tartotta. Hol van például az első részek legmeghatározóbb motívuma, a világban megállíthatatlanul terjedő mutáció? Sehol. Körülbelül a harmadik kötettől egy mukkot se hallasz róla. Vagy ahogy Ciri, mintha csak egy kabátot vetne le magáról, lemond varázslatos képességeiről. Mintha az olyan könnyen menne. De akkor eleve mi az öreg ördögnek kellett felruházni vele? Majd nem sokkal ezután Cirilla hercegkisasszony immár mint, khm, tér és idő úrnője, ide-oda fickándozik a dimenziók között – mindezt mágia alkalmazása nélkül… A gyanakvás, hogy Sapkowski nem igazán tervezett előre, bizonyosságá változik a niilfgardi konfliktus lezárása láttán.

Sapkowski több köteten át készítette elő, majd bontotta ki az országok sorát vérbe borító kegyetlen háborús agressziót. Amit aztán A Tó Úrnőjében rövidre zár egyetlen, monumentális, ámbár a felemelő pillanatokat sem nélkülöző csatával. (A félszerzet sebészorvos, Milo Vanderbeck, azaz Rusty állandó fölényes hablatyolásától kísérve.)

Hogy mire volt jó akkor ez az egész cécó? Kérdezzük meg talán a mögötte álló agytrösztöt, személyesen magát a nagy Emhyr var Emreist:

– Felséged hogyan látja ezt a kérdést?

– Ööö, számunkra tulajdonképpen elegendő lett volna Cintra meghódítása is, az ismert okok miatt, ugyebár.

– Teljességgel érthető, felséges uram. Ez esetben viszont miért döntött mégis úgy felséged, hogy barbár hordaként özönlő seregeivel legyilkoltatja fél északot?

– CSAK!

A Sapkowskira olykor jellemző amatőrizmus és átgondolatlanság más helyütt is tiszteletét teszi. Legalábbis nem könnyű másnak, mint értelmetlen, önpusztító konokságnak minősíteni, ahogy Geralt MEGSZÍVATJA az ugyanúgy a főgonosz Vilgefortzra vadászó boszorkányokat és inkább teljesen esélytelen kis csapatával vág neki a renegát mágussal való leszámolásnak. Aminek hatására kis csapata még kisebb lesz. Sokkal kisebb. Sokkal-sokkal kisebb.

Ha Geralt akcióba lendül, az általában a Vaják-történetek sava-borsát jelenti. Nincs ez másként most sem. Noha az igazsághoz hozzátartozik, hogy a végső leszámolás nem éri el a brennai csata drámai hatásfokát.

Geralt és Yennefer, miután túlesnek életük legfontosabb és legnehezebb küzdelmén, készek rá, hogy Ciri származása titkának megőrzéséért vállalják a végső áldozatot, azaz életüket áldozzák. Miután oly sok nehézség után végre egymásra találnak. Egy Vilgefortznál sokkal kevésbé jelentős ellenfél kénye-kedvéért. Miután az eddigi regényekben végül is mást se csináltak, mint Ciri titkát őrizték. És eszükbe se jut, hogy ezt közöljék. Az sem, hogy Yennefer az okvetetlenkedők közé vágjon egy izmosabb tűzgolyóbist.

Hihetetlen, hogy Sapkowski ennyire nem ismeri saját hőseit. És a dramaturgia szabályait sem.

De ugyanilyen hihetetlen, hogy a háborús bűnösnek fél kontinens vérbe borítása után jut csak eszébe az, ami öt perc töprengés után – és egy világháború előtt – mindenki számára nyilvánvalónak kellene lennie.

A magyarázat egyszerűbb, mint gondolnánk. Nem arról van szó, hogy Emhyr var Emreis tökhülye, hanem inkább a Vaják-könyvek két fő történetszála egyszerűen elcsúszott egymás mellett. Vilgefortzé lezárult. Emiatt Sapkowski a mindezidáig hosszan és alaposan kifejtett niilfgardi konfliktust gyorsan és slendriánul belegyömöszölte A Tó Úrnője hátralévő részébe.

A Vaják-saga fő konfliktusának összecsapott lezárása még fájóbb érzést kelt a háborút követő cintrai békekötés létrejöttének és következményeinek fárasztó és fellengzős taglalása miatt. Sapkowski vígan és hosszadalmasan pöcsörészik az előzményeinél sokkal jelentéktelenebb eseményekkel. De hát ő már csak ilyen.

Gondoljunk csak bele, hogy alakult volna a Vaják-sorozat, ha Sapkowski, mondjuk, csak feleannyira jó író, mint G. R R Martin. Nyilván akkor nem került volna bele a lezáró kötetbe az eddigi hét rész legostobább, legfeleslegesebb és leghiteltelenebb, az eddigi hét részen keresztül végtelenül alaposan és virtuóz módon ELŐ NEM KÉSZÍTETT fordulata sem: a Fehér Láng (azaz Emhyr császár) kalapból előrántott valós kilétének felfedése.

Azonban sorozata legvégéhez érve észre kell vennünk lengyel szerzőnk könyveinek néhány tagadhatatlan erényét is.

Sapkowski Vaják-sorozata alapvetően sablon fantasy. Szörnyek, varázslók, nagy háború és megmentésre szoruló hölgyek. Az, hogy az író néha-néha csavar egyet a zsáneren, – például beint a világmegmentésnek, vagy éppen más szerzők fantasy történeteinek nemes tündéi nála kiismerhetetlen, hideg, idegenszerű lények – még nem változtat különösebben ezen.

A Sapkowskiénál összehasonlíthatatlanul egyedibb világot létrehozó Marjorie Liu – Sana Takeda-páros képregényeiből (lásd Monstres – Fenevad 1.: Ébredés) jól tudjuk, ha több faj kényszerül egymás mellett élésre, annak soha nincs jó vége. Sapkowskinak ugyanez a meglátása, és sorozata egésze alatt foglalkoztatja ez a probléma. Nem jut megnyugtató következtetésre, de a mindenfajta másság iránti megértése és azok maximális elfogadása dicsérendő.

Nem lebecsülendő szerzőnk kendőzetlen feminista álláspontja sem. Egy olyan könyvsorozatban, amelynek főhőse egy abszolút macsó, ilyen hangsúlyosan teret engedni a női szexualitásnak, őszinte elismerést érdemel.

De hogy lesz végül is A Tó Úrnőjéből a Vaják-könyvek legjobb eresztése?

A szerző nem csak a niilfgardi háborútól vesz búcsút A Tó Úrnőjében, hanem főhőseitől is. És ez a búcsú bizony fájdalmas. Sapkowski könyve legelejétől kezdve serényen ügyködik hősei legendává nemesítésén, ami végül maradéktalanul sikerül is neki. Menet közben folyamatosan játszik az idősíkokkal, mesék és mítoszok alanyává teszi hőseit, így története végén már csak bele kell helyeznie őket egy kész keretbe. Mi több, – a mítoszok már csak ilyenek, – semmi sem teljesen egyértelmű, a legenda több helyütt ellentmond saját magának is. A könyv – és a saga – vége nagyszerű munka, a könyv befejezése után jó eséllyel még napokig a hatása alatt maradsz, hitetlenkedsz és szomorkodsz, no meg persze agyalsz a nem egyértelmű helyzeteken (ki küldte például szegény Dijkstrára a bérgyilkosokat?) és bármennyire is kevés alkalommal képes Andrzej Sapkowski Vaják-sorozata felülemelkedni a középszeren, mégis egyértelműen és határozottan elszomorodsz azon, hogy véget ért.*

7.3/10.

Andrzej Sapkowski: A Tó Úrnője (Vaják 7 = Vaják-saga 5.)
Gabo Könyvkiadó. 2020. 631 oldal

* Bár a sorozat jelen kötettel lezárult, Sapkowski 2013-ban, 15 évvel A Tó Úrnője megjelentetése után írt egy előzményregényt Viharidő címmel.

Ha pedig szeretnéd újraélni az eseményeket más módon is, itt az alkalom kipróbálni a történet új reneszánszát elhozó videójátékokat (PC Guru-teszt) vagy éppen a Netflix-sorozatot.

A Vaják-sorozat:

1. Andrzej Sapkowski: Az utolsó kívánság
2. Andrzej Sapkowski: A végzet kardja
3. Andrzej Sapkowski: Tündevér
4. Andrzej Sapkowski: A megvetés ideje
5. Andrzej Sapkowski: Tűzkeresztség
6. Andrzej Sapkowski: Fecske-torony
7. Andrzej Sapkowski: A tó úrnője
8. Andrzej Sapkowski: Viharidő

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük