Fredrik Backman: Mi vagyunk a medvék – Könyv – kritika
A svéd kisvárosban, Björnstadtban nincs semmi. Semmi. De SEMMI. Kivéve a hokit. A gazdaság pang, a munkanélküliség nő, egyre többen költöznek el. A város egyetlen megmaradt összetartó ereje a jéghoki. Valamilyen módon mindenkinek köze van hozzá.
De a dicső napoknak már régen vége. Az Amerikából hazatért sportigazgató, Peter Anderson és a juniorok edzője azonban évek alatt szívós munkával létrehozott egy ütőképes csapatot, az őstehetség Kevin Erdahl-lal az élen. A város előtt pedig újra felcsillan a remény.
Fredrik Backman Az ember, akit Ovénak hívnak című debütáló regényével rögtön világhírűvé vált. Módszere röviden körülbelül ugyanaz, mint Delia Owensé (lásd Ahol a folyami rákok énekelnek). Érzelem minden lehetséges mennyiségben. Plusz még több érzelem. Szerencsére Backman sokkal jobb író, mint az amerikai zoológus. Végig egyenletes színvonalon mozog, és ha nem is bőgöd el magad minden negyedik bekezdés után, mint a mufurc, de jószívű Ove pofátlanul szentimentálisra hangszerelt kalandjai közben, azért cseppet sem árt, ha a biztonság kedvéért bekészítesz magad mellé egy csomag papírzsepit.
Ha megijednél, hogy valami csajos limonádéval van dolgod, még csak ez sem igaz. Backman könyve a hokijáték és a családi élet köré feszítve jár körül olyan örök érvényű témákat, mint a magány, a barátság, az összetartozás vagy az egymás iránti feltétlen szeretet.
Az Anderson-famíliáról olvasva nyilván akkor érzed át igazán a szeretteidet minden rossztól óvni próbáló, örökös aggodalmat, ha neked magadnak is van gyereked. Mindemellett azt csak remélni tudod, hogy hasonló összhangban élj egy fedél alatt a saját családtagjaiddal, mint az egymástól jócskán különböző, kisebb-nagyobb hibákkal teli, de egymásért feltétel nélkül kiálló Andersonék.
Ugyanekkorát villant Backman sportpszichológia, majd tömegpszichológia terén is. Ha eddig kizárólag a női iszapbirkózás tudta felkelteni a figyelmed, az első mérkőzés közepén akkor is félig-meddig hokiszurkoló lesz belőled. De ne aggódj, nem vagy kivétel, Backman úgy intézte, hogy Björnstadtban mindenkiből szurkoló váljék. Ráadásul ultra.
Kisgyerekek, tinédzserek, szülők, nagyszülők, vesztesek, nagymenők, szerelmesek, magányosok, akik hokisok lesznek, akik hokisok voltak, és akiknek semmi közük a hokihoz – ja, várjál, olyan nincs ebben a könyvben. Ezért is lepődsz meg, amikor a könyv hirtelen vesz egy jelentős félfordulatot, amire jó ideje készít már fel szerző. És ami, lehet, még nagyobbat ütne, ha váratlanul érne.
Backman annyira rafinált regényíró, hogy miután feltétlen hokirajongót csinált belőled, nem sokkal ezt követően eléri, hogy megutáld a játékot. Te pedig legszívesebben megragadnál egy golfütőt, hogy sorban… öö, akarom mondani, megragadnál egy hokiütőt, hogy sorban egymás után jól széjjelcsapd e nyomorult város lakosai nagy részének a fejét.
Hogy képes Backman ilyen könnyedén az ujja köré tekerni?
Rövid, hatásos és első pillantásra mély értelműnek tűnő kijelentésekkel dolgozik, amelyekben sokszor még egy plusz logikai csavart is elrejt. Például:
„Mennyi ideig fognak emlékezni erre? Nem olyan sokáig. Csak örökre.”
Egyszóval a szöveg egyszerű, de hatásos. Röpködnek a közhelyszerű szentenciák, de valahogy nem bánod, egy idő után megszokod, hogy ez van, kérem szépen, ilyen ennek a svéd mukinak a stílusa.
Fredrik Backman úgy ír könyvet egy kisvárosi hokicsapatról, hogy közben szépen, világosan, közérthetően elmagyarázza neked a világ fontos dolgait. De semmi gond, többnyire el is hiszed neki, amit mond.
7,8/10
Fredrik Backman: Mi vagyunk a medvék
Animus Könyvkiadó. 2017. 384 oldal