M. W. Craven: A bábuk tánca – Könyv – kritika
Fáklyaként gyulladnak ki a brit honpolgárok. A Tüzes Hóhér lobbantja őket lángra, miután bevonszolja őket egy-egy kőkörbe. Egy kis spéci égésgyorsítót is loccsant rájuk. Nagyon rejtélyes az egész. Csak egyvalaki nyomozhatja ki az ügyet, mégpedig Washington Poe őrmester, az angol rendőrség legnagyobb ásza. De ő sajnos pont fel van függesztve. Sebaj, a Tüzes Hóhér elintézi, hogy mindenképpen visszavegyék, és így legyen valaki, aki majd jól megnehezíti az ő dolgát.
Miért az ironikus felhang?
Mert W. S. Craven debütáló regényének az alapjai ugyan nagyjából rendben vannak, viszont jócskán lenne még róla mit legyalulgatni.
Washington Poe önmagáért való önfejűsége az egyik ilyen. Egy bűnűgyi nyomozás olyan, mintha tandem-kerékpároznál. Azonban az egyik biciklista – ez lenne Poe – folyton másik irányba akar menni, mint mindenki más. Craven alapelve, mely szerint a szakszerű rendőri munka képtelen eredményeket elérni, kizárólag az öntörvényű zsenik tudják a komolyabb bűnügyeket megoldani, baromság. (Egyben tiszta Mentalista.) Regényével folyamatosan saját magát cáfolja, hiszen Poe semmi olyasmire nem jön rá, amit a többi zsernyák ne tudna kiókumlálni.
Poe rohangál, mint a töketlen kutya, tekintet nélkül a következményekre. Ha te lennél a főnöke, két nap után áthelyeztetnéd a közlekedésiekhez.
Emiatt A Bábuk tánca nem az a sima nyomozgatós krimi, ahol a szereplők szépen módszeresen követik a nyomokat, hanem az a fordulatos fajta, ahol mindig történik valami izgi. Ebben nagy segítség maga a Tüzes Hóhér, akinek a rengeteg gyilkolászás mellett még arra is jut ideje, hogy különféle rejtvényekkel szórakoztassa a rendőrséget, egyúttal sok hasznos információval megkönnyítve a bűnüldöző szervek dolgát és segítve őket a saját maga kézre kerítésében. De hát, ő tudja.
A rendőrségi nyomozás imitációja egyre ügyetlenebb fordulatokat eredményez. A nyomozást eltéríteni kívánó, megfoghatatlan „befolyásos emberek klikkje csak az egyik ezek közül.” A lényeg, hogy Poe a saját feje után mehessen.
Hősünk segítőtársa, a vagy Asperger-szindrómás, vagy csak sima nebáncsvirág Tilly Bradshow ugyan arra nem képes, hogy főnökét visszafogja, de cserében legalább gondoskodik az érzelmekről. Poe felé irányuló törődése a könyv kevés jól eltalált részei közé tartozik. Míg azonban a helyenkénti túlzott érzelmesség belefér, Poe védelmező fellépése többször túlzott erőszakot, ezáltal hiteltelen jeleneteket eredményez.
De Craven ezt a szálat sem képes végigvinni, nemhogy a könyvsorozat többi részére, de már a jelenlegi kötet második felére sem jut elég muníciója. Tillyből sima, átlagos geek lesz, oszt csá.
A történet egyik „ikonikus” jelenetében amúgy Tilly, a 200 IQ-s adatmágus kinyomtat 800 oldalt és a falra aggatott lapokon végez adatelemzést – a számítógépe helyett. De itt már csak alig hüledezel, mert a nagy kapkodásnak már korábban meglett az eredménye. A csörtető Poe képzettársításai egyre jobban elrugaszkodtak a valóságtól.
Amikor Poe kitalálja, hogy ki a gyilkos, már csak legyintesz. Mert ugyanabban a szent minutumban kitalálhatod te is, és még csak meg sem kell erőltetned különösebben az agytekervényeidet.
A könyv utolsó negyede sima dögunalom. Fárasztó ötletelések, sőt ötletcunamik és zseniális megvilágosodások váltogatják egymást. No meg erőltetett és kacifántos magyarázatok, amelyek a folytatásnak is jó előre megágyaznak.
A fene se érti, hogyan kaphatta meg Craven ügyetlen első regényéért a brit krimiírók Arany Tőr-díját, ha már a kezdésbe is félig beletörött a bicskája.
6.8/10
M. W. Craven: A bábuk tánca
Lettero Kiadó. 2020. 400 oldal