Szabó Magda: Az ajtó – Könyv – kritika

Szabó Magda: Az ajtó

Szabó Magda és házvezetőnője, Szeredás Emerenc húsz éven átívelő közös története, figyelj csak, kriminek indul, ráadásul egy durva flash forwarddal: Szabó Magda elárulja, hogy ő tette el láb alól az Emerencet.

Egy teljes könyv áll előtted, ami szép lassan megerősít abban a vélekedésben, hogy abszolút érthető okokból. De persze a lényeg mégsem ilyen egyszerű.

Emerenc egy ízben kifejti erősen hüledező munkaadójának, hogy szerinte aki távozni kíván ebből a világból, azt hagyni kell elmenni. S nem hogy akadályozni nem kellene ebben, hanem még segíteni is. Emerenc természetesen mindezt halálosan komolyan gondolja. Hitvallását tevőlegesen is gyakorolja.

Másfelől ott van az is, hogy ha megfeszülsz, akkor sem tudsz segíteni azon, aki nem hagyja…

A könyv persze nem krimi, dehogyis. Szépirodalom, mégpedig egy ereje teljében lévő alkotó munkája. Ha nem lennének a szövegből néhol kispórolt kötőszavak, hibát se nagyon lehetne benne találni. Leszámítva persze a férj, Szobotka Tibor könyv végi erőltetett és művi monológját.

Ha olvastad az Ex librist, és bánkódtál, hogy Szabó Magdának már nem volt lehetősége folytatni élettörténetét a gyermekkorát követő eseményekkel, akkor ez a könyv némiképp kárpótol. Tele van ugyanis önéletrajzi vonatkozásokkal. Ezenfelül Szabó Magda éppen akkora elfogulatlan önismerettel ír saját magáról, mintha, mondjuk, Bohumil Hrabaltól olvasnád a Házimurikat. Az öntörvényű Emerenc – saját „egyszemélyes birodalmának egyetlen lakója” – erre pompásan rásegít, amikor minden egyes vélt vagy valós hibájával kíméletlenül szembesíti munkaadóját.

Az ajtó sokkal inkább Emerenc regénye, mint Szabó Magdáé. És ha a könyv nem is bűnügyi regény, nyomozás mégis van benne. Emerenc múltja számtalan titkot rejt, évtizedekre rúgó elfoglaltságot biztosítva minden utána kíváncsiskodónak.

Élete hol borzadályos népballadára, hol görög sorstragédiára rímel, maga Emerenc pedig ókori eposzok elemi erejű és indulatú, (majdnem) mindent lebíró hőseként lép eléd. Miközben a regény voltaképpen csak egy széplélek, nagyon kevéssé gyakorlatias írónő és egy mogorva öregasszony két évtizednyi, nagyon-nagyon lassan bizalmasabbá váló kapcsolatának krónikája. Akik apránként családtaggá válnak egymás számára.

Családtaggá, akiket ugyebár nem nagyon választhatsz meg magadnak… Jó példa erre az én recsegő hangú, láncdohányos, folyton-folyvást elégedetlenkedő Manci nénikém… Nem tudsz velük mit csinálni, kénytelen vagy olyannak elfogadni őket, amilyenek, és kész.

Azonban, ha mögé nézünk a dolgoknak, leegyszerűsíthetjük az egész történetet arra is, hogy Szabó Magda & Szobotka Tibor ügyesen megalkudtak magukkal és a saját kényelmükért cserében elviselték egy elviselhetetlen személyiség összes hóbortját. Hiszen a fene nagy szeretetre nagyon kevés példát olvashatsz, inkább csak bemondásra vagy kénytelen elhinni. Annál inkább találkozol az ellenkezőjével, mikor is ők ketten, – vagyis pontosabban, amikor Emerenc – szanaszét szívatja a másikat. Ezt a teóriát erősíti Szabó Magda állandóan visszatérő, kényszeres mentegetőzése is: „Én akartam, de hát ezért nem, meg azért nem…”; „Akkor éppen sehogy se nem értem rá…”; „Speciel pont rohannom kellett a TV-be… vagy, izé, Görögbe.. ” És egy nagyon gyanakvó olvasó simán feltételezheti még azt is, hogy a szerző és az öreglány talán nem is voltak akkora hatalmas puszipajtások, mint ahogy ez e sorokból első látásra kiviláglik. Ellenben Szeredás Emerenc könyv alapanyagnak annál jobban megfelelhetett…

7.8/10

Szabó Magda: Az ajtó
Európa Könyvkiadó. 2013. 261 oldal

A mű a Digitális Irodalmi Akadémia weboldalán hozzáférhető.

Barbara Nickless: Vér a síneken – Könyv – kritika

Barbara Nickless: Vér a síneken

Senkit ne tévesszen meg a borítóra pingált „női pszichotriller” jelzés. Ez nyilván csak arra szolgál, hogy a krimiirodalom műfajának legaljáért rajongók bepakolják a táskájukba vásárolgatás közben. Ha már ugye, női szerző és női főhős… És milyen jól teszik amúgy, ha belerakják! A könyv, jóllehet NEM női pszichothriller, hanem krimi, határozottan a jobbak közül való.

Sidney Rose Parnell, a poszttraumás stressz szindrómával küzdő iraki veterán vasúti zsaruként próbál helytállni a hétköznapokban. Ami nem könnyű, ha állandó rémálmaid és látomásaid vannak. Egy brutális gyilkosság hatására azonban Sidney Rose rákényszerül, hogy magasabb fokozatba kapcsoljon.

Egy kompetens nyomozót pedig (helló, Bosch, helló, Reacher) mindig szívesen követ az ember. Egy sérült, kompetens nyomozót pedig még a szívébe is zár. És bár Sidney Ros eléggé elcseszett, a bűnügyet mégis biztos kézzel fejti fel.

Persze a könyvben azért felbukkannak a jól ismert klisék is: a zsaru, akinek nem igazán kéne, de azért juszt is beleavatkozik a nyomozásba. Vagy az előbb-utóbb menetrendszerűen felbukkanó személyes szál, ami a bűnügyhöz kapcsolja a nyomozót. Ez utóbbit szerencsére sikerült jól beilleszteni a cselekménybe. Parnell múltja a gyilkossági nyomozással párhuzamosan kezd kibomlani, de csak apróbb részleteket kapunk, a nagyobb képhez várnunk kell a további kötetekre.

És természetesen hatalmas plusz pont jár Sidney Rose és az ugyancsak PTSD-ben szenvedő K9-es keresőkutya, Clyde szeretetteljes kapcsolatának bemutatásáért. Valószínűleg minden állatbarát szíve megmelegedik e jelenetek olvastán.

Egyedül a fejezetek eleji bevezetők zökkenthetnek ki a könyv ritmusából. Igazából semmi szükség rájuk, hiszen ugyanarról szólnak, ami a szövegben szépen adagolva elhangzik. Tetejébe el is ütnek az alapszöveg szikárabb stílusától. Ezek olvastán tényleg egy bugyuta, lelkizős thriller juthat az olvasó eszébe (ld. Borsa Brown: Végzet).

De szó se róla! Ezzel együtt A vér a síneken még mindig a legjobb krimi, amit ebben az évben olvastam. Sőt valamivel több is, mint krimi, mivel pont a kellő mértékben dúsítják akciójelenetek. Pl. a kihallgatás Sidney Rose konyhában simán képes arra, hogy még a vérnyomásodat is megemelje.

A könyv vége viszont túlságosan akció-orientált az addigi nyomozgatáshoz képest. Már-már tényleg egy tökös Jack Reacher-regénybe illene inkább ez a szenvtelen, bosszúállós hentelés. De aztán amint olvasol tovább, rájössz, hogy nem is válik annyira történet kárára, sőt inkább jól feldobja azt.

8.2/10

Barbara Nickless: Vér a síneken – Könyvkritika (Sidney Parnell 1.)
Könyvmolyképző Kiadó. 2020. 468 oldal

Kritika a következő részről:
Holtpont ((Sidney Parnell 2.)

Delia Owens: Ahol a folyami rákok énekelnek – Könyv – kritika

Delia Owens: Ahol a folyami rákok énekelnek

Delia Owens zoológus több dokumentum-regény elkövetése után hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül váltott szépirodalomra. Könyve letarolta a sikerlistákat és minimum 39 nyelvre lefordították.

Delia Owens le sem tagadhatná, hogy természettudós. Írását áthatja a táj, az észak-karolinai lápvidék alapos ismerete és végtelen tisztelete. Szóval semmiképpen se lepődj meg az esetenként felbukkanó természet-leírásokon vagy zoológiai fejtegetéseken. Szerencsére, azon túl, hogy emezek sosincsenek túlzásba víve, a könyv színvonalán is sokat emelnek. Ami kb. a romantikus regényeknél eggyel magasabb kategória és a szépirodalom között található valahol félúton.

A könyv nagy szerencséje, hogy a felütéssel simán megfogja az olvasóját: A lápvidéki kunyhóban magára maradó pöttöm kislányt képtelenség kettesben hagynod részeges, semmirekellő apjával. Akit összehozott már a rossz sora alkoholistával, az szomorúan konstatálja a jelenetek hitelességét, majd elismerően biccent a szépirodalmi szintű írás láttán – amibe csak néha, nagy ritkán csúszik be egy-egy mély értelműnek szánt frázis.

A szöveg ereje egészen addig kitart, amíg Kya fel nem cseperedik. A számos szívmelengető jelenet sem ront a minőségen. Egy gyerekszereplő küzdelme az életben maradásért és a társadalomba való beilleszkedésért teljesen jogosan vár el az érzékenyebb lelkületű olvasótól némi meghatódást.

Azonban Tate (és a szerelem) színre lépésével a lendület megtörik. Ami addig szép és választékos volt, az apránként kilúgozódik a szövegből. A könyv monotonná válik, az eseményeket mintha csak ledarálná a szerző. A társadalmi kitaszítottsággal indító, örök érvényűek szánhatott történettel is a lehető legrosszabb történik: szokványos melankolikus szerelmi történetté válik. Amilyent már ezerszer láttál: szeret, nem szeret, satöbbi.

Írás közben feltehetőleg a szerző is felismerte, hogy ez így kevés lesz az üdvösséghez, ezért beleapplikált könyvébe még egy rejtélyes gyilkosságot is. Amivel tovább rontott a helyzeten. A párhuzamos szálon folyó nyomozgatás olyan, mintha egy unalmasabb krimi-sorozatot néznél a délutáni műsorsávból. És mindig előre tudnád, mi fog történni. Vagy ha nem tudnád, akkor se érdekelne túlzottan.

Kya karakterépítése során is akadnak furcsaságok. A fiatal nő előbb (számos emlékkönyvbe illő vers elhangzásával) műértő költészetkedvelővé, majd amatőr természetbúvárrá fejleszti magát a posványban, és nem átall randevú közben ritka kagylófélék latin neveivel dobálózni. Miközben továbbra is csupasz lábbal dagasztja az iszapot. Csuda, hogy díszdoktori címet nem szerez ott a lápi pócok között.

A párbeszédek a könyv előrehaladtával helyenként egészen az amatőr színvonalig képesek süllyedni. A folyami rákok című könyv így néhol egyszerre lesz együgyű és hatásvadász. A felhevült udvarló, Chase pedig nem csak a sodrából, hanem a karakteréből is kilép, erőszakosan terelve a cselekményt a szerző által kifundált iszapos mederbe.

A történet utolsó harmada végérvényesen elhagyja addigi kereteit és tárgyalótermi drámába vált. Ha eltekintesz attól az apróságtól, hogy az Amerikai Egyesült Államokban nem létezne épelméjű ügyész, aki eme nyomozati anyag láttán vádat emelne, a per, a maga egyszerű módján nem nélkülözi az izgalmakat. Bármennyire nem is passzol szervesen az addigi cselekményhez, azért érdekesebb, mint Kya lagymatag szerelmi élete.

A Lápi Lány történetének vége magától értetődően szemérmetlenül érzelmesre és meghatóra lett hangszerelve. Az érzelmesség egyébként az egész mű legmarkánsabb jellemzője. A szerző ezen a téren nem igazán tud hibázni. Az egyre laposabbá váló íráson is képesek átsegíteni a megindító és szívhez szóló jelenetek. Már ha vevő vagy az ilyesmire. Vagy ha punci vagy. (Amúgy, ha nem zavar, hogy folyton megríkatnak, akkor Fredrik Backman a te embered: lásd Mi vagyunk a medvék. Ráadásul Backman sokkal jobb író mint Owens.)

A kis folyami rákok zengő énekére azonban sajnos hiába vársz, azok inkább csak hamiskásan nyöszörögnek. Ha egészen közel hajolsz hozzájuk, azt is ki tudod venni, mit nyekeregnek. Ezt, ni: „Kihagyott ziccer, trallala. Did-a-csik?*”

6.9/10

Delia Owens: Ahol a folyami rákok énekelnek
Libri Kiadó. 2019. 427 oldal

* Did-a-csik Elegáns utalás Stephen King A hármak elhívatása (Setét Torony 2.) c. könyvére

Andrzej Sapkowski: A megvetés ideje – Könyv – kritika

Andrzej Sapkowski: A megvetés ideje

A Vaják-sorozat a negyedik résszel ölti magára először igazi regény formáját. Sapkowski talán – jó okkal – szégyellve a két döcögős bevezető novelláskötetet, a harmadik résszel szándékozott nagyepikába váltani. Bár ez rögtön azért nem jött össze neki. (Ld. Tündevér.) Most valamivel közelebb jár hozzá.

A megvetés ideje talányos cím. A regényben számos szereplő megvet számos egyéb másikat, de csak amúgy hasraütésszerűen, a fő motívumtól, az egyre fenyegetőbb niilfgardi agressziótól függetlenül. Szerzőnknek feltehetőleg megtetszett a cím, így – kell vagy sem – beledolgozta a cselekménybe.

Az előző részben Sodden mezején a varázslók megállították az agresszort, így most az agresszor politikai machinációkba kezd a varázslók között. És a varázslók, amilyen hülyék, hagyják neki. Sapkowski bácsi Tolkien köpönyegéből előbújt fantasy-világa nem éppen az átgondolt világépítés iskolapéldája. Ha ugyanis egy világban létezik mágia, akkor ott, nincs mese, annak művelői a legkomolyabb játékosok. Szaurontól Palpatine-ig. Egy olyan helyen a büdös életbe’ nem maradna talpon egyetlen feudális uralkodóház sem, mert már mindet régen dizintegrálták volna.

A megvetés idejének mágusai azonban legnagyobb részt felfuvalkodott, gyerekes és hiú tökfejek, akik hagyják, hogy dróton rángassa őket egy istenverte mugli.

Hihető? Nem. Ami a könyv első harmadát mégis megmenti, az maga az akcióba lendülő címszereplő, Geralt. Másrészt bármennyire pocsék karakterek megalkotására képes csak Sapkowski bácsi, egyvalamibe nagyon beletrafált. Mégpedig a mágia és a szexualitás kölcsönhatásának abszolút hihető ábrázolásába. Magyarán megmondva: az összes varázsló szemérmetlen és szégyentelen nimfomániás.

(E folyamat során Sapko bácsi szexuális fantáziái is könnyűszerrel beazonosíthatóvá válnak: dögös, domináns szexbombák, nyilvános meztelenkedés és némi leszbikus szex. Meg promiszkuitás döglésig. Hm, végre valami, amit az egyszeri olvasó is helyeslő fejbólogatással kísérhet.)

A könyv második harmadát többnyire az eszkalálódó hódító háború mozaikszerűen felvillantott pillanatképei adják. Főhőseink leginkább csak mint elszontyolodott hallgatóság jelennek meg a számos, rövid időre felbukkanó karakter között. Ez utóbbiak, ha olvastál Joe Abercrombie-t, ismerősek lesznek: csupa elfuserált és túlirt alak, pátosz, kisszerűség és hősiesség kavalkádja. És Abercrombie-hoz hasonlóan a dolog mégiscsak működik. Többnyire legalábbis. (Kísérteties egyébként a két író stílusának hasonlósága, el nem bírom képzelni, hogy Abercrombie ne falta volna annak idején Sapko bácsi könyveit. Aztán szerencsétlen valahogy benne maradt a stílben…

A könyvnek ez a része egyértelmű felüdülés a pojácáskodó varázslók után. További hitelességel ruházza fel e fejezeteket, hogy a mindent letaroló nagyhatalomról, lengyel lévén, Sapkowskinak lehetnek szomorú történelmi tapasztalatai. Csakúgy mint középen elfelezett országról…

A záró harmad középpontjába Ciri került. És hiszed-e, vagy sem, ez a szegmens még jobban sikerült, mint az előző kettő. Ciri kislányos bája ugyan jórészt tovatűnt, az előző részekben hozzá társuló szentimentalizmus is elpárolgott, így a tündevérű leányzó hozzászürkült a többi karakterhez. Azonban ez a szövegrész hosszú oldalakon keresztül csak néha és egészen KICSIT kimódolt. A visszafogottabb stílusnak köszönhetően a történet erőre kap. Ennek köszönhetően egyértelműen látszik, hogy ha Sapkowski bácsi háta mögött folyamatosan ott állt volna egy ügyes szerkesztő és mindahányszor lekevert volna neki egy tockost, amint locsogni kezd, most egy sokkal színvonalasabb regény-sorozatnak örülhetnénk.

Sapko bácsi teljesen nem tud kibújni a bőréből, így ez a kötet sem nélkülözi a mágikus lényt. Ami szerencsénkre most meg se mukkan. Legfeljebb nyihog. Lovacska talán ezért is sikeredett A megvetés ideje legszerethetőbb szereplőjének. Remélhetőleg előkerül még a Vaják-saga folyamán.

Sapkowski és a humor megint csak két olyan dolog, amik nem igazán vannak köszönőviszonyban egymással. Elég csak a Az utolsó kívánságból újrahasznosított és ráadásként megduplázott poénra gondolnunk:

„Törvényes fiai: Orm, Gorm, Torm, Horm és Gonzalez. Törvényes leányai: Alia, Valia, Nina, Paulina, Malvina és Argentína…”

Ezért is érhet meglepetésként, amikor a könyv amúgy leginkorrektebb poénján hangosan felnevetsz:

„Nem halhólyagok a lányok, hogy kipukkanjanak, ha megszorongatod őket!”

Ciri kalandjai nem csak a szöveg mértéktartóbb stílusának köszönhetően emelkednek ki a könyvből. A záró fejezetek sokkal izgalmasabbak és elevenebbek is az előzményeknél. Sapko bácsi életszerűbb szereplőket és tényleg igazi kalandokat kerekített a negyedik rész végére. Ami így már MAJDNEM olyan lett, mint egy normális regény.

6.9/10

Andrzej Sapkowski: A megvetés ideje (Vaják 4. = Vaják-saga 2.)
GABO Könyvkiadó. 2020. 403 oldal

A Vaják-sorozat:

1. Andrzej Sapkowski: Az utolsó kívánság
2. Andrzej Sapkowski: A végzet kardja
3. Andrzej Sapkowski: Tündevér
4. Andrzej Sapkowski: A megvetés ideje
5. Andrzej Sapkowski: Tűzkeresztség
6. Andrzej Sapkowski: Fecske-torony
7. Andrzej Sapkowski: A tó úrnője
8. Andrzej Sapkowski: Viharidő