Don Winslow: A határ – Könyv – kritika

Don Winslow 20 éven át dolgozott a mexikói drogkereskedelem monumentális tablóját felállító trilógiáján. A két előzményben, A drogháborúban és A kartellben végigkövethető, hogyan veszi át a drog egy teljes ország felett az uralmat, egészen addig, míg komplett városok néptelenednek el és évi tízezrekre rúg a halálos áldozatok száma. Az alaposan meghízott befejező részben az események és a szereplők több határt is átlépnek.

Art Keller 40 évig vesződött a mexikói drogiparral. Előbb mint kezdő DEA-ügynök, a mostani lezárásban pedig immár mint a Kábítószer-ellenes Hivatal vezetője. A droggal szembeni harc azonban olyan, mintha egy seprűvel próbálnád visszatartani az óceánt. Kiszedsz a játékból egy-két nagykutyát? Jön helyettük tíz másik. Saját kezűleg durrantod főbe főbe El Patrónt, a kartell fejét? Kitör a káosz és minden csak még rosszabb lesz.

Az Adán Barrera halála utáni utódlási harc olyan, mint egy királydráma. Trónok harca, csak kokainnal. Meg heroinnal. És fentanillal. A darabokra hullott kartell erős embereinek árulásokkal és cselszövésekkel tarkított küzdelme a könyv legstabilabb és legizgalmasabb része. Az aktív játékosok között immár a drogkereskedők Instagramon és Youtube-on edződött 3. generációja.

Te meg tippelgethetsz, hogy melyik lesz a befutó.

Több oka is lehet annak, hogy a két eddigi résztől eltérően Winslow miért vitte át a cselekmény jelentős, és a könyv előrehaladtával egyre meghatározóbb részét a határ amerikai oldalára. Az első nyilván az, hogy az az ámokfutás, amit A kartellben bemutatott, überelhetetlen. Amúgy meg a Zéták által elindított extrém erőszakhullám azóta a mexikói mindennapok része lett. Pont.

Másfelől az USÁ-ba beköszöntött az ópiátválság. A drogkartell pedig megérezvén az új idők szelét, a kokainról visszaállt a heroinra. És árban aláment a receptre kapható opiátalapú fájdalom-csillapítóknak. A drog az amcsi külvárosokból beköltözött a kertvárosba.

És akkor a fentanilról még egy szót sem ejtettünk.

Ha mindez nem lenne elég, 2017 januárjától a Fehér Háznak új lakója lett. Egy nárcisztikus szociopata, akinek minden második szava orbitális baromság – vagy éppen nettó hazugság. Winslow láthatóan nincs elragadtatva ettől a fejleménytől sem. A könyvbéli Dennison, a twitter-huszár el presidente ingatlanban utazik. A mexikói drogkartell pedig, amely mindig nyitott egy fincsi kis pénzmosásra, kinyújtja csápjait a new yorki ingatlanpiac irányába…

Nem a legelegánsabb megoldás politikai meggyőződésből, és ellenlábasunk megrugdosása céljából belehelyezni őt, vagy legalábbis az alteregóját egy tényalapú bűnregénybe, még akkor sem, ha a való életbéli történések, mint a Trump elleni különféle vizsgálatok, jelentős hasonlóságot is mutatnak a könyv fordulataival. A könyv ezen része, – bár maguk a jogi és politikai machinációk és Keller már-már don quijote-i szélmalomharca a maga nemében izgalmasak, – azért eléggé ingatag lábakon áll. Az egyetlen jelenetet, amelyben Dennison maga is megjelenik, – a könyv legsutább jelenete amúgy – áthatja a szerző zsigeri utálata.

Másrészt viszont az amerikai társadalom végletes polarizalódásának bemutatása erősíti A határ korfestésre törekvő jellegét. Csakúgy, mint a drog-kereskedelemmel összefüggő számos határterület, úgy mint a bűnbandák, a börtönviszonyok, az illegális bevándorlás, a belföldi droghelyzet részletes ábrázolása, beleértve ez utóbbiba a már tucatnyi krimiben látott, és így elég kevés újdonsággal szolgáló maffiába való beépülést is.

A főtéma viszont emiatt egyre jobban elhalkul, és a könyv végére, úgy tűnik, minden más – de leginkább az amerikai aktuálpolitika – jóval fontosabbá válik. A sok túlzottan elnyújtott, vagy az esetenként egyenesen feleslegesnek érzett mellékszál miatt a történet egyre szétfolyóbbá válik. Sean Callan és Nora Hayden visszahozatala az első kötetből már egyértelműen az abszolút erőltetett kategóriába tartozik. (A szabályt erősítő kivétel ez esetben a guatemalai kisfiú, Nico odisszeája a mára már eléggé betorzult amerikai álom irányába, amely önmagában is megálló (kis)regény a (nagy)regényben.)

Így aztán megtörténik az a csúfság is, hogy a Winslow csupán a regénye végén észbe kapva zárja le a sokáig hanyagolt, de amúgy legjelentőségteljesebb fő szálat, ami így olyan hatást kelt, mint egy sebtében odamázolt epilógus.

Winslow-nak egy nagy szerencséje van: átkozottul jó író. Gyors, pörgős, intelligens, helyenként csúfondáros prózát ír, a történet fordulatos, a karakterek megkapóak. Mi több, a negatív szereplők közül is simán fel tudnál sorolni kapásból vagy ötöt, akit észrevétlenül megkedveltet veled.

A szerkezeti problémák ellenére A határ azon ritka könyvek egyike, amire ráillik a letehetetlen, sőt a lebilincselő jelző is. A rengeteg összefonódó szálon hömpölygő esemény egyértelmű látleletét adja annak, hogy a drog, ami fél Dél-Amerikát már sikeresen tönkre vágta, immár egyenesen az Egyesült Államokra fenekedik.

És a helyzet egyre csak romlik és romlik.

8.2/10

Don Winslow: A határ (Drogháború 3.)
Vinton Kiadó. 2019. 896 oldal

Az már nem Don Winslow sara, de a fordításba bizony jó pár bibi belekerült: elütések, kimaradt szavak, ésatöbbi… és az még csak oké, ha a szereplők visszatérő jelleggel váltogatják egy-egy párbeszéden belül a tegeződést a magázódással, mert hát miért is ne. Na de amikor már egy mondaton belül is, az már kicsit tényleg fura…