Rick Remender – Wes Craig: Orgyilkos Osztály 3. – Kígyóverem – Képregény – kritika

Rick Reminder - Wes Craig: Orgyilkos Osztály 3.

A sorozat előző felvonását záró fordulatos és pergő akció átmenet nélkül folytatódik. A villámgyorsan lerendezett Farpofa helyett pedig beúszik a képbe egy még veszélyesebb alak, az Orgyilkos osztály saját, motorizált Lovagló Hegye.

Ez egyfelől jó hír. Mivel így, a nagy rohanás közepette nincs idő arra, hogy Rick Reminder újabb tanúbizonyságát adja írói képességei hiányának. És mi tagadás, az akció működik, sőt még rá is tettek egy lapáttal a sebességre. Marcus menet közbeni csetlés-botlásai és sekélyes lamentálgatásai kicsit rontanak ugyan az összképen, de Maria, aki eddig szimpla kapcsolatfüggő tizenévesnek tűnt, szintet lép. Sőt, egyszerre többet is.

Chico érdemdús famíliája nagymértékű előrelátásról tett tanúbizonyságot – és azért ez egy bűnszervezetet esetében egyáltalán nem lebecsülendő dolog – midőn az általuk lemészárolt család utolsó hírmondónak maradt tagját előzékenyen gyilkológépezetté képeztették ki.

Mariának tehát nem kell sokat törnie magát, hogy sikeresen Santa Muerte földi megtestesülésévé avanzsáljon.

Másfelől viszont rossz hír. (Az, hogy vágás nélkül folytatódik az akció.) A harmadik kötet ezáltal – Lin mesterhez hasonlatosan – fejnehézzé válik.

Más szóval mi történik, amikor lecseng a csihi-puhi? Na, mi?

Úgy van! Újból beköszönt a tinédzser l’amour!

Reminder eközben gondoskodik arról is, hogy minden bizonytalankodó tizenéves olvasó azonosulhasson Marcusszal, aki két csajszi között ingadozik, és mindig, minden körülmények között azt választja, akit nem szeret. Noha csak annyit kéne mondani, bocs, tesó, köszönök mindent, de léptem. Így aztán tovább epekedhet az iránt, akit IGAZÁN szeret. Marcus egy istenverte balfasz, mondtam már?

De persze, csak ha ennyi lenne. Azonban Marcus tovább megy: eltaszítja magától a barátait, teli torokból világgá ordítja a rábízott titkokat és saját problémáira egyetlen megoldást ismer csak: a drogokat. Emellett a hozzáértése gyilkolás terén alulról súrolja a Magas szőke férfiét, felemás cipőben.

Csoda-e, hogy ezek után, hogy ha ugyanabba a suliba járnál, előbb-utóbb te éreznéd úgy, hogy neked magadnak kéne kinyírnod ezt a végtelenül ostoba, ellenszenves, paranoid gyökeret?

Szerencsénkre a rohadófélben lévő földigilisztára hasonlító Lin mester centire ugyanerre a következtetésre jut, és bár nem egészen egyértelmű, hogy a képregény végén köztisztasági célú rágcsálóirtást rendel-e el vagy éppen embervadászatot, azért bizakodjunk utóbbiban.

Rick Reminder felettébb szokatlannak tetsző írói hitvallása az alábbi lehet: „Írjunk olyan főhőst, akinek láttán az olvasót folyamatosan a legmélyebb undor kerülgeti, így legszívesebben háromba tépné művünket. Majd figyeljük kíváncsian, hogy mi történik.”

6.9/10

Rick Reminder – Wes Craig: Orgyilkos Osztály 3. – Kígyóverem
Fumax Kiadó. 2019. 116 oldal

Guzel Jahina: A Volga gyermekei – Könyv – kritika

Guzel Jahina: A Volga gyermekei

A 18. században németek tízezrei települtek át Oroszországba Nagy Katalin cárnő felhívására. Megőrizték nyelvüket, identitásukat, minden szép és jó volt. Aztán jött a Nagy Októberi. A többit el lehet képzelni.

Guzel Jahina számos díjjal elismert első könyvét, a Zulejka kinyitja a szemét-ET 33 nyelvre fordították le, szerzője világhírűvé vált. Stílusát García Marquez mágikus realizmusához hasonlítják. Míg azonban a kolumbiai szerző kis faluján, Macondón 100 év alatt áthömpölyög egy teljes kontinens több évszázados történelme, addig Jahina második regényének főhőse, Bach Schulmeister csupán a Volga túlpartjáról, a biztos távolból figyeli Gnadenthalt.

A Száz év magány Buendía-családjának tagjai történelemformáló alakok, de legalábbis nagy formátumú személyiségek. Bach Schulmeisternek köze nincs az eseményekhez. És mindamellett egy egyebugya alak.

Egy gügye. Egy tökfilkó. Egy mesüge. Egy életképtelen mamlasz. Te meg feszengve figyeled, ahogy előbb egy, majd később még egy ember életét vágja tönkre sikeresen. Egy mentsége akad mindössze, a saját kis mikrokozmoszán kívül még rosszabbul mennek a dolgok. Előbb a polgárháború zajlik, aztán a kolhozosítás.

A mágikus realizmus mint olyan éppen csak pár oldalra teszi tiszteletét a szövegben, de a koncepció hamar erejét veszti, főképp Jahina teljesen elfuserált főhőse miatt. Hogy a Bach tanító által fabrikált mesék bármilyen hatással volnának Gnadenthalra? Hahaha! Nincs az az Isten!

Bach örök kívülálló. A falusiak, akikről hamar kiderül, hogy jóravaló és dolgos, de amúgy faék egyszerűségű népek, levegőnek nézik. Ő maga pedig jobbára csak mint éjjeli tolvaj lopózik be Gnadenthalba. Így aztán az olvasó meglehetősen nehezen bír kötődést kialakítani úgy en bloch a Volga-menti németek szovjet köztársaságával. A gonosz ördögfattya által uralt birodalom zivatarai mintha csak valahol a távoli messzeségben dörögnének.

Az alapbeállításon mindentől rettegő Bach eldolgozgat a tanyáján, almát termeszt, halat fog, megreparál ezt-azt, és majomszeretettel csüng lakótársain. De mivel a főszereplő hosszabb időre soha nem lép ki ebből a szűk környezetből, A Volga gyermekei nem igazán tud általános érvényűvé válni. Az időből kiragadott Bach-család és a szovjet történelem acélszürke gőzmozdonya két teljesen külön pályán haladnak.

Ha már a gonosz ördögfattyánál tartunk: egy eléggé nehezen értelmezhető döntés hatására maga a Gazda, Sztálin elvtárs is tiszteletét teszi a regény lapjain, több ízben, teljesen váratlanul, a cselekmény szövetéből kiragadott különálló fejezetekben: Várja, hogy Lenin elvtárs kipurcanjon végre. Biliárdozik. Halakat etet. Aztán kutyákat etet a korábban etetett halakkal. Vagy éppen repülőgépre száll és beflessel. Úgy ám, repcsizés közben a köztudottan rideg, gunyoros Sztálin karakteridegennek tűnő módon még képzelegni is elkezd.

Mindent összevetve lehetséges lenne, hogy Guzel Jahina előző könyve sikerrecepjét gyártotta le újra, némi módosítással? (Kisebbségi népcsoport & a kommunizmus találkozása a boncasztalon?)

Könnyedén.

Azonban mindebből nem sülne ki semmi jó, ha Jahina nem lenne átkozottul ügyes tollú író. De az. Nagyon szép, szemet gyönyörködtető prózát ír, sűrű szövésű, gazdagon díszített mondatokkal, amelyek mégis könnyedén lecsusszannak az egyszeri olvasó torkán.

Az egységes stílusú írás egy ízben lép ki medréből (atyaisten, mennyi képzavar van ebben a posztban!), amikor új szereplő bukkan fel Bach tanyáján, Vászka, a csavargó kisfiú. Te meg már előre dörzsölöd a tenyeredet, na, majd jól elbassza ennek is az életét csórikám. De ekkor csuda történik, a regény átvált szentimentálisba (női író, hoppá), egy kis szeretetteljes irónia is kerül a sorok közé, te meg azt veszed észre, hogy meghatódsz.

A szerző, aki saját dolgát nehezítette meg azzal, hogy egy tartalmilag ennyire féloldalasra dőlt könyvet írt, másfelől van annyira rátermett, hogy ebből a helyzetből is kihozza a maximumot. A nyamvadék, sükebóka Bach tanítót, hazudnék, ha azt mondanám, hogy sikerült kicsit is rokonszenvessé tenni. Viszont lakótársai, az éteri Clara, az életteli Antje és a vásott Vászka sorsa folyamatos féltő aggodalmaskodásra készteti az olvasót.

A letűnt kor, a hétköznapi paraszti életforma végtelenül aprólékos megjelenítése sem tűnik kapásból a legberántósabb témának. Jahina magával ragadó előadásmódja azonban ezen a problémán is átsegít. És ha a hétköznapi és a történelmi nem is ér össze sikeresen, legfeljebb egy-egy momentum erejéig – emiatt marad a könyv végi epilógus is teljesen hatástalan – összességében mégiscsak egy egészen jó, és határozottan egyedi írásművet olvashattunk.

7.8/10

Guzel Jahina: A Volga gyermekei
Helikon Kiadó. 2020. 434 oldal

Ez is érdekelhet:
Guzel Jahina: Szerelvény Szamarkand felé

—-

Hova máshova, ha nem ide dukálna a blogon lassan hagyománnyá váló ruszkis vicc rovat:

Read more

Don Winslow: A határ – Könyv – kritika

Don Winslow: A határ

Don Winslow 20 éven át dolgozott a mexikói drogkereskedelem monumentális tablóját felállító trilógiáján. A két előzményben, A drogháborúban és A kartellben végigkövethető, hogyan veszi át a drog egy teljes ország felett az uralmat, egészen addig, míg komplett városok néptelenednek el és évi tízezrekre rúg a halálos áldozatok száma. Az alaposan meghízott befejező részben az események és a szereplők több határt is átlépnek.

Art Keller 40 évig vesződött a mexikói drogiparral. Előbb mint kezdő DEA-ügynök, a mostani lezárásban pedig immár mint a Kábítószer-ellenes Hivatal vezetője. A droggal szembeni harc azonban olyan, mintha egy seprűvel próbálnád visszatartani az óceánt. Kiszedsz a játékból egy-két nagykutyát? Jön helyettük tíz másik. Saját kezűleg durrantod főbe főbe El Patrónt, a kartell fejét? Kitör a káosz és minden csak még rosszabb lesz.

Az Adán Barrera halála utáni utódlási harc olyan, mint egy királydráma. Trónok harca, csak kokainnal. Meg heroinnal. És fentanillal. A darabokra hullott kartell erős embereinek árulásokkal és cselszövésekkel tarkított küzdelme a könyv legstabilabb és legizgalmasabb része. Az aktív játékosok között immár a drogkereskedők Instagramon és Youtube-on edződött 3. generációja.

Te meg tippelgethetsz, hogy melyik lesz a befutó.

Több oka is lehet annak, hogy a két eddigi résztől eltérően Winslow miért vitte át a cselekmény jelentős, és a könyv előrehaladtával egyre meghatározóbb részét a határ amerikai oldalára. Az első nyilván az, hogy az az ámokfutás, amit A kartellben bemutatott, überelhetetlen. Amúgy meg a Zéták által elindított extrém erőszakhullám azóta a mexikói mindennapok része lett. Pont.

Másfelől az USÁ-ba beköszöntött az ópiátválság. A drogkartell pedig megérezvén az új idők szelét, a kokainról visszaállt a heroinra. És árban aláment a receptre kapható opiátalapú fájdalom-csillapítóknak. A drog az amcsi külvárosokból beköltözött a kertvárosba.

És akkor a fentanilról még egy szót sem ejtettünk.

Ha mindez nem lenne elég, 2017 januárjától a Fehér Háznak új lakója lett. Egy nárcisztikus szociopata, akinek minden második szava orbitális baromság – vagy éppen nettó hazugság. Winslow láthatóan nincs elragadtatva ettől a fejleménytől sem. A könyvbéli Dennison, a twitter-huszár el presidente ingatlanban utazik. A mexikói drogkartell pedig, amely mindig nyitott egy fincsi kis pénzmosásra, kinyújtja csápjait a new yorki ingatlanpiac irányába…

Nem a legelegánsabb megoldás politikai meggyőződésből, és ellenlábasunk megrugdosása céljából belehelyezni őt, vagy legalábbis az alteregóját egy tényalapú bűnregénybe, még akkor sem, ha a való életbéli történések, mint a Trump elleni különféle vizsgálatok, jelentős hasonlóságot is mutatnak a könyv fordulataival. A könyv ezen része, – bár maguk a jogi és politikai machinációk és Keller már-már don quijote-i szélmalomharca a maga nemében izgalmasak, – azért eléggé ingatag lábakon áll. Az egyetlen jelenetet, amelyben Dennison maga is megjelenik, – a könyv legsutább jelenete amúgy – áthatja a szerző zsigeri utálata.

Másrészt viszont az amerikai társadalom végletes polarizalódásának bemutatása erősíti A határ korfestésre törekvő jellegét. Csakúgy, mint a drog-kereskedelemmel összefüggő számos határterület, úgy mint a bűnbandák, a börtönviszonyok, az illegális bevándorlás, a belföldi droghelyzet részletes ábrázolása, beleértve ez utóbbiba a már tucatnyi krimiben látott, és így elég kevés újdonsággal szolgáló maffiába való beépülést is.

A főtéma viszont emiatt egyre jobban elhalkul, és a könyv végére, úgy tűnik, minden más – de leginkább az amerikai aktuálpolitika – jóval fontosabbá válik. A sok túlzottan elnyújtott, vagy az esetenként egyenesen feleslegesnek érzett mellékszál miatt a történet egyre szétfolyóbbá válik. Sean Callan és Nora Hayden visszahozatala az első kötetből már egyértelműen az abszolút erőltetett kategóriába tartozik. (A szabályt erősítő kivétel ez esetben a guatemalai kisfiú, Nico odisszeája a mára már eléggé betorzult amerikai álom irányába, amely önmagában is megálló (kis)regény a (nagy)regényben.)

Így aztán megtörténik az a csúfság is, hogy a Winslow csupán a regénye végén észbe kapva zárja le a sokáig hanyagolt, de amúgy legjelentőségteljesebb fő szálat, ami így olyan hatást kelt, mint egy sebtében odamázolt epilógus.

Winslow-nak egy nagy szerencséje van: átkozottul jó író. Gyors, pörgős, intelligens, helyenként csúfondáros prózát ír, a történet fordulatos, a karakterek megkapóak. Mi több, a negatív szereplők közül is simán fel tudnál sorolni kapásból vagy ötöt, akit észrevétlenül megkedveltet veled.

A szerkezeti problémák ellenére A határ azon ritka könyvek egyike, amire ráillik a letehetetlen, sőt a lebilincselő jelző is. A rengeteg összefonódó szálon hömpölygő esemény egyértelmű látleletét adja annak, hogy a drog, ami fél Dél-Amerikát már sikeresen tönkre vágta, immár egyenesen az Egyesült Államokra fenekedik.

És a helyzet egyre csak romlik és romlik.

8.2/10

Don Winslow: A határ (Drogháború 3.)
Vinton Kiadó. 2019. 896 oldal

Az már nem Don Winslow sara, de a fordításba bizony jó pár bibi belekerült: elütések, kimaradt szavak, ésatöbbi… és az még csak oké, ha a szereplők visszatérő jelleggel váltogatják egy-egy párbeszéden belül a tegeződést a magázódással, mert hát miért is ne. Na de amikor már egy mondaton belül is, az már kicsit tényleg fura…

John Hart: Hallgass! – Könyv – kritika

John Hart: Hallgass!

John Hart írásművészetével való eddigi és egyetlen találkozásomat A megváltás útján c. krimi jelentette. Amit – a zsáneren belül – semmiképpen nem neveznék rossz olvasmánynak. Így hát, azt feltételeztem, ez is bűnügyi regény. Még a hátoldali ismertetőt se olvastam el – így aztán jól pofán is vert a természetfeletti.

A történet első harmada kb. egy John Grisham-féle jogi krimi és egy természetfeletti história keveréke, mint amilyent Stephen King gyártott volna, mielőtt még lejött a szerről. Aztán a jogászkodás egyre jobban háttérbe szorul, az ügyvédek eltűnnek a balfenéken (köztük a szexi dög Leslie Green is sajna) és marad a megmagyarázhatatlan.

Szerencsére van mentődobás is: található még egy hangsúlyos, a teljes történeten végighúzódó motívum a könyvben, amely a barátság kérdését érinti. Hogyaszondja: ha van egy barátod, aki olyan számodra, mintha a testvéred lenne, kitarts-e mellette tűzön-vízen át? Avagy mikor jön el az a pont, amikor úgy érzed, már éppen eleget szívtál miatta.

A könyv eleje a természetfeletti vonatkozásában sokáig elég jól működik. Először, ugye, azon agyalhatsz, hogy mi az isten csudája garázdálkodik a posványosban. A LÁPI RÉM vagy éppen maga a mocsárlény? Aztán ott van a karizmatikus főhős is, aki, hát azért nem teljesen olyan mint a többi ember. Johnny Merrimon rejtélyességéhez hozzátesz a folytonos visszautalgatás is a 10 évvel korábbi kalandjaihoz (Elveszett remény) – pláne úgy, ha az a könyv ki is maradt.

Azért teljesen nem maradsz támpont híján, Johnny ellenlábasai, a Freemontle-család nőtagjai korábbi rabszolgák leszármazottai. (Aha, valami vudu-izé, gondolhatod.) A Merrimon és Freemontle-családok állandó acsarkodása azonban inkább csak átlátszó dramaturgiai eszköznek tűnik, amellyel a szerző a konfliktus-helyzetet kívánja fenntartani. Míg közben te pontosan tudod, milyen egyszerű is lenne a megoldás: Johnny és Cree mindketten bele vannak buzulva a mocsárba, hát költözzenek össze, lógassák a lábukat az iszapba és jószerencsét.

Persze a helyzet nem ilyen egyszerű, John Hart ennél rafináltabb író, semmi sem úgy alakul, ahogy várnád. A talányos események lassú felfejtése sokáig elég munícióval szolgál. Amikor azonban magyarázatot kapsz a megmagyarázhatatlanra, az sikeresen agyonvágja a könyvet. Amit egy fantasy zsánerben elbír a történet, az egy kortárs amerikai környezetben simán bizonyulhat egyszerű blőd marhaságnak is. Főleg, ha beszorozzák kettővel.

7.5/10

John Hart: Hallgass! (Johnny Merrimon 2.)
General Press. 2020. 458 oldal

Mark Lawrence: A lány és a csillagok – Könyv – kritika

Mark Lawrence: A lány és a csillagok

Mark Lawrence eddigi írói pályafutását legegyszerűbben és legpontosabban egy mélybe száguldó egyenessel tudnánk szemléltetni. A széthullott birodalom-trilógia a majdnem zseniális kategória. (Azért csak majdnem, mert mindhárom rész végét sikerült elbaltáznia.) A vörös királynő háborúja-sorozat előbbinek egy halovány és középszerű, de azért ímmel-ámmal fogyasztható utórezgése. Az Ős könyve 3 része pedig a young adult (fiatal felnőttek) zsánerben gyártott ostoba és vérlázító gagyi.

Lawrence viharos iramú szellemi leépülésének folyamata A lány és a csillagokkal szerencsére nem súlyosbodott tovább, sőt enyhe javulás jeleit mutatja. A minőség kb. újból az olvasható középszert ostromolja, igaz alulról, néhány, jóindulattal megbocsátható elcsúszással az ostobaság felé (eszkimó nindzsa, khm).

Annak ellenére, hogy a műfaj újfent csak young adult fantasy, Yaz és társainak a jégbarlang-mélyi kóválygásához most nem társul a teljes szellemi mélység. A szerelmi nyavalyák és egyéb lelki nyűglődések helyett (amelyek csak néha, egy-egy bekezdés erejéig ütik fel rút fejüket) a gyors iramú kalandok adják a történet lényegét.

A teljes Abeth bolygó hűtőszekrénnyé változott. Az emberiségnek két választása maradt. Vagy testületileg eszkimóvá változik, és a jég hátán is megél, vagy fagyott árúvá, ami a mélyhűtőben kerül elraktározásra.

De ha eszkimó bukolikára vágysz, sajnos nincs szerencséd, Yaz, az ifjú eszkimó lányka kezdéskor úgy bevágódik a jég alá, hogy csak úgy csusszan. Mégpedig lefelé. A jég alatt több kilométernyire pedig, a korábbi felülről letanácsoltak mini-társadalma épül, az ilyen esetekben elképzelhető (sőt azon túli) nehézségekkel.

A világépítés azonban sajnos nem nagyon sikerült. Az egész elég hamar szétszórt, gyerekes katyvasszá válik. A szerző túl sok mindenbe kap bele, túl sok labdát tart egyszerre a levegőben, ahelyett hogy egy-egy cselekmény-szálat végigvinne, így azok nagyrészt kioltják egymás hatását. Az izgalom és feszültség tehát nem garantált. Nem beszélve a komolyan vehetetlen és megfoghatatlan főellenfelekről sem (nem-tér és ezek a hülye pacák). Ugyanakkor ellenlábasból is túl sok vicsorog Yaz felé. De persze a legfeleslegesebb a számítástechnikai vonal. Na, az bőven ráért volna a második részben.

A könyv irama is túl gyors, a cselekmény jószerével pár nap, mégis szinte fejezetenként történik olyasmi, ami átírja a teljes világképet. A lány és a csillagoknak ezerszer jobban állt volna egy egyszerűbb, lassabb, földhözragadtabb cselekmény.

Yaz varázslatos képességeit szinte kézhez kapja, nem kell sokat vacakolnia a megszerzésükkel. És összes problémáját meg is oldja ezeknek köszönhetően: aki baszakodik vele, azt előbb-utóbb széjjelvarázsolja. (Uncsika.)

Így, bár A lány és a csillagok megmarad a nem túl magas, ám nagyjából végig egyenletes és olvasható színvonalon, a sok keverésnek-kavarásnak köszönhetően egyre nagyobb erőfeszítést követel az egyszeri olvasótól, hogy az valahogy nyitva tudja tartani fáradt szemeit. De az se lenne nagyon meglepő, ha úgy 100 oldallal a vége előtt simán bealudnál rajta.

6.7/10

Mark Lawrence: A lány és a csillagok
Fumax Kiadó. 2020. 463 oldal

Arnaldur Indridason: Reykjavíki éjszakák – Könyv – kritika

Arnaldur Indridason: Reykjavii éjszakák

Az Erlendur-sorozat minden skandináv krimik archetípusa. Sötétség, lehangoltság & nyomorúság. És erőteljes atmoszféra. Egyszerűnek látszó, azonban a felszín alatt mély és drámai ügyek. Semmi végtelenségig szétcsavargatott hókuszpókusz (khm, Jo Nesbo: Kés) A saját démonait elengedni képtelen nyomozó viszont, úgy tűnt, az előző kötetben (Rókalyuk) megnyugvásra lelt. Erre most mi történik? A széria kap egy előzmény-kötetet, amiben minden ugyanolyan, mint az összes megelőző részben, kivéve, hogy főhősünk még csupán újonc közlekedési rendőr. Ami egy pillanatig sem tartja vissza attól, hogy magánnyomozást folytasson egy lezáratlan ügyben (vagy kettőben).

Erlendur nem valami izgalmas egyéniség. És régebben sem volt az. Mufurc, magának való alak. Közönyös a világ dolgai iránt. Attól elalszol, ha ránézel. Esténként a várost rója egymagában, annyira nincs mit csinálnia… (Pedig nekiállhatna egy könyvnek is, vagy mittomén. De, á, nem.)

A sorozatban már régen szétesett a házassága, a gyerekeivel is romokban a viszonya, és családalapítása rögös kezdeti lépéseit szemlélve ezeken a lapokon, rögtön egyértelmű is lesz, hogy miért. Mert kábé annyira teszi oda magát egy párkapcsolatban, mint egy lekapcsolt állólámpa.

A tetejébe Erlendur ekkoriban még grammarnáci is volt!

Egy krimi szempontjából viszont mindez fikarcnyit se számít, ha a nyomozó levakarhatatlan kullancsként tapad rá egy ügyre. Még úgy is, hogy az áldozat egy közönséges hajléktalan, aki részegen belecsúszott valami tóba és megfulladt. Téged érdekelne egy ilyen eset, ha zsaru vagy? Gyorsabban zárnád le az ügyet balesetként, mint amíg valaki az őrsön rendelne még egy adag csokis fánkot. De Erlendur, ő aztán nem.

Nem vitás, sőt egészen egyértelmű, hogy ez a könyv sokkal érdekfeszítőbb lenne, ha az áldozat egy dögös szőke (ld. Michael Connelly: A feslett szőke), ámbár akkor az már, lehet, nem is skandináv krimi volna. Mégis, mégis muszáj egyértelművé tenni, hogy egy lecsúszott csavargó hátterének feltérképezését követni körülbelül olyan érdekfeszítő, mintha Erlendur közrendőr egy kondér bűzölgő kotyvalékot kavargatna. Amikor kiemel belőle egy-egy merítőkanálnyit, hogy jobban szemügyre vegye, az újra és újra ugyanannak az orrfacsaró trutymónak bizonyul.

Erlendur ide-oda császkál Hannibál, az áldozat rokonai és üzletfelei között, és Hannibál lecsúszásának tragikus történetét leszámítva ugyanazt a pár információmorzsát csócsálgatja. Se véget, se hosszat nem érően. Ezerszer elismételve ugyanazt.

Ami alapesetben szimpatikussá teszi a skandináv krimik egyik legegyedibb detektívét, az ebben a kötetben fárasztó és unalmas buzgárkodás. A szerző kevéssé szórakoztatónak bizonyuló kísérlete arra, hogy a szokásos skandináv nyomort még egy szinttel lejjebbre tornássza.

Sigurdasson nem erőltette agyon magát ezzel a bűnüggyel. Végtelenül egyszerű történet-bonyolítás, semmi firleflanc, egy ordítóan szokványos, húgy- és állott alkoholszagot árasztó bűnügy. És elég jó esély arra, hogy Erlendur legközelebb egy tehénlopási-ügybe veti bele magát megingathatatlan buzgalommal.

6.9/10

Arnaldur Indridason: Reykjaviki éjszakák (Erlendur-felügyelő 13.)
Central Kiadói Csoport. 2020. 303 oldal

Sunjeev Sahota: A földönfutók éve – Könyv – kritika

Sunjeev Sahota: A földönfutók éve

Vannak könyvek, amiket – már mikor elkezdesz olvasni, tudod, hogy – kb. tizenötöt oldal után abba is fogsz hagyni, mert végül is ki a frászkarikát érdekel 3 indiai bevándorló szötymörgése Angliában. Viszont olyan 10 oldal után gyorsan kiderül, hogy ez mégsem olyan könyv.

A szerző trükkje az, hogy seperc alatt megkedvelteti veled a főhősöket. Mindannyian igazi jó emberek. Még úgy is, hogy néha egészen komoly disznóságok elkövetésére is képesek. Még úgy is, hogy néha hihetetlen módon bénának tűnnek, – ami, igaz, többnyire az indiai mentalitásukból vagy éppen szülőhazájuk elmaradottságából fakad.

Torcharand (Tochi), Avtar és Randeep hárman három különböző társadalmi rétegből érkeznek, mindannyian kényszerből. Ketten a középosztály felső, ill. alsó rétegéből, egyikük pedig a legalsó kasztból, az érinthetetlenek közül. Az megvan, hogy viszonyulunk a romákhoz Magyarországon? Ezt szorozd meg kb. tízzel és máris képben vagy a kasztrendszer alapjaival.

Amitav Goshi könyvében (ld. A puskakereskedő legendája) nagyjából áttekintést kapsz a migráció társadalomtörténeti aspektusáról – ez a könyv ugyanezt a témát leszállítja a hétköznapok szintjére.

Mire számítson jelenleg egy indiai Indiában? Semmi jóra.

India lepra hely. Korrupció. Nyomor. Vallási fanatizmus. Őrületig fokozódó rasszizmus & nacionalizmus. És egész egyszerűen túl sokan élnek ott. (És vagy bevezetik a születés-szabályozást, ahogy arról már szólnak is a hírek, vagy átjönnek mind Európába és az USÁ-ba, aztán az utolsó majd lekapcsolja náluk a villanyt.

És mire számítson egy indiai, ha nagy nehezen átevickél Angliába? Semmi jóra. Pláne, ha illegálisan érkezik.

A három bevándorló és Narinder, Randeep merev szikh közösségben felnőtt vízumfeleségének egy éve igazi szíváscunami.

Ami mégis letehetetlenné varázsolja ezt a történetet, az a karakterek sorsáért érzett folyamatos, körömrágásra késztető aggódás. Vajon felnő Randeep és megleli a mojóját? Visszanő Avtar veséje? Vajon begyógyulnak Tochi sebei? Milyen fejfedőre cseréli előbb-utóbb a turbánját Narinder?

De ami leginkább rabul ejt: vajon egymásra talál-e a két elveszett lélek? A könyv végére ez válik a könyv leghangsúlyosabb motívumává. Ennek kapcsán kedvelt rovatunk („a könyv legostobább mondata”) ellentételezéseként lőjük ide kivételesen a „könyv legszebb mondatát”:

„Narindernek csukva volt a szeme, hosszú szempillái az arcára lapultak. A nyaklánca himbálózott, a kandha ott lógott a levegőben, és Tochi bátorkodott elképzelni, ahogy csókot nyom a nyakára.”

Szép, nem? A szövegre inkább a tárgyilagosság és visszafogottság jellemző, mintsem bármilyen cirkalom vagy emelkedettség, így ez a (két) mondat rögtön ki is ugrik a szövegből. És hát más írásműben talán gáz is lenne egy ennyire angyali női szereplőről olvasni. Azonban Narinder személye és sorsa a könyv utolsó harmadára a történet fő húzóerejévé válik, nélküle Sunjeev Sahota regénye jóval haloványabb eresztés lenne.

Olvastál már igazán keserédes befejezést, ahol nem igazán tudod, hogy most akkor örüljél vagy inkább bánkódjál? Ez most olyan. A könyv lezárása teljesen realista, hihető minden momentuma, mégis napokig ott motoszkál még a fejedben.

És ami nekem legjobban tetszett az egész epilógusban: semmi konkrét, semmi nincs kimondva, csak pár ügyesen elhelyezett infó az egész, de azért a könyv végeztével tovább tippelgethetsz, hogy mi lesz Narinderrel ezután. Biztos az fog történni vele. Vagy amaz. Vagy mégsem.

8.2/10

Sunjeev Sahota: A földönfutók éve
Gondolat Kiadó. 2020. 477 oldal

1 2