Jeff Vandermeer: Expedíció – Könyv – kritika
Egy antropológus, egy pszichológus, egy biológus és egy geodéta elindul a Zónába. Olyan mint egy vicc eleje, nem? Ráadásul nem is a Zónába mennek, az a Sztalkerben van, hanem az X-térségbe, de amúgy majdnem ugyanaz a kettő. Ehhez még hozzá kellene adni Lovecraft-et és készen is vagyunk.
Kicsit olyan ez a történet, mintha homályos ablaküvegen keresztül szemlélnéd, minden el van benne mosódva kicsit. A szereplők személytelenek, távolságtartók és bizalmatlanok egymással. Meg vannak fosztva minden tulajdonságuktól, ami alapján megkülönböztethetnéd őket. Nevük sincs, és hiába tudod, hogy nők, olyan, mintha nemtelen androidok lennének. Pedig azt gondolnád, hogy ha egy csomó csajszi együtt bandázik, hát hamar összebariznak, pletyóznak, kölcsön adják egymásnak a szempillaspirált és egymáshoz hangolódik a menstruációjuk. Na de nem ebben a könyvben!
Itt úgy viselkednek, mintha egyenesen a ’70-es évek Szovjetuniójából érkeztek volna, tele túlzott óvatossággal és egymás iránti bizalmatlansággal, éppen csak nem elvtársnőzik le egymást.
A valóságtól való elbillenést táplálja a felettesek titkolózása is, az információk (és dezinformációk) hiányos átadása a felkészítés alatt, de legfőképpen a HIPNÓZIS. A pszichológusnak ugyanis számos esetlegesen felmerülő szituációra be van tárazva egy listányi, a munkatársaiba kondicionált parancsszava. Mondom: Kész paranoia! Kész Szovjetunió!
Hogy mégsem ott vagyunk, azt az bizonyítja, hogy a CCCP-ben (ki gondolta volna, hogy ezt a rövidítést leírom még valaha) a mentősök nem vesznek maguknak hatméteres hobbihajót, örülnek szerencsétlenek, ha vodkára és kelkáposztára futja.
Akkor viszont HOL A JÓ BÜDÖS FRANCBAN járunk?!
Akárhol is, ami tovább visz, az természetesen a rejtélyfaktor – mi az ördög öreganyja az a gombaizé? (Még menőbb gomba tekintetében ld. David Koepp: Hűtőkamra) De ez is csak azért történhet, mert ilyen kurtácska ez a könyv. Ha hosszabb lenne, nem biztos, hogy vesződnél vele tovább, lehet, hogy szépen simán abbahagynád kb. a 70. oldalnál.
Még akkor is, ha Jeff Vandermeer könyvének kétségtelenül van egyfajta X-aktás atmoszférája. Nem is annyira nyomasztó, amilyen valószínűleg lenni akart, hanem inkább várakozásteljes, hogy VALAMI történni fog. Valami sejtelmes. Rémisztőnek ugyanis, lovecraft-i ihletés ide vagy oda, ez a történet egyáltalán nem rémisztő.
Sosem olvastam Lovecraft-et, de e könyv alapján nagyjából be tudom lőni, hogy mire számíthatnék: Szép, veretes és végtelenül lassú prózára, ami minden egyes lottyadt sáscsomónál elidőzik fél órára. Minden szart alaposan túlgondoló szereplőkre, akik nem tudják eldönteni, hogy teljesen megbolonduljanak-e vagy csak félig.
És néha ilyen mondatokra:
„Az elmúlás megpróbálja gyarmatosítani a lelket.”
vagy
„…hogy álláspontomba ismét visszavezethessem a rációt.”
Vagy olyan lezárásra, hogy igazából gőzöd sincs, hogy vége van-e ennek a könyvnek vagy mégse.
7/10
Jeff Vandermeer: Expedíció (Déli Végek-trilógia 1.)
Agave-könyvek. 2020. 172 oldal