Mick Herron: Utolsó befutók – Könyv – kritika
Az utolsó befutók (eredetiben Slow Horses – azaz egész pontosan, szó szerinti fordításban Csigalassúságú himpókos gebék) nyilván azok, amelyek legutoljára vánszorognak be a célba, és csak arra kellenek, hogy a többi lónak legyen miket megelőzni. Ugyanezek kémben, hát el lehet képzelni: e-mailben véletlenül elküldik a haditerverveket az oroszoknak; leírják a titkos információt láthatatlan tintával, aztán kiderül, hogy az desztillált víz volt; követik az ellenséges kémet, de megbotlanak a saját lábukban és leöntik azt kromofággal – gondolom, ilyesmi.
El is pakolják őket London leglepukkantabb irodájába, hogy ott addig szívassák őket, amíg fel nem mondanak.
No de nem kell megijedni, szerencsére nem mindenki balfék a társaságban. Így aztán egy ügyes kis kémregény sül ki a fura, rejtői alapötletből. (Ilyen könyvünk am nekünk is van, csak krimi verzióban, kicsit sárgábban, kicsit savanyúbban; ld. Cserháti Éva: A Sellő titka.)
A könyv főszereplője, River Cartwright a nagypapájától kapja ajándékba John Le Carré összes műveit. Az ismertetőben is Le Carréra hivatkoznak. RÁADÁSUL nekem is Le Carré jutott először eszembe, miután elértem az első oldal aljára.
Ki a frász ez a Le Carré? Itt van róla egy fincsi kis kritika, ni: Kettős szerepben.
De akárki is legyen Le Carré, Mick Herron humora átkozottul jobb a mint az övé.
„A beszélgetés tényszerűen indult (Jackson Lamb egy mocsok), majd spekulatívvá vált (vajon mitől ilyen nagy mocsok ez a Jackson Lamb?), és végül egészen szentimentálisba fordult (milyen szép is lenne, ha Jackson Lamb-et elkapná a cséplőgép!).”
Két oldalon belül háromszor kacagtam fel. A harmadik poént vagy 20 oldallal korábban készítette elő a szerző. (És ezt több ízben is eljátssza.)
Kis pontosítás:
Mick Herron humora átkozottul jobb mint Le Carréé – úgy kb. az 50-60. oldalig. A nagy vigasság eddig tart, utána a humorfaktor takaréklángra kerül. De nem csak a humor, a történet is leül. Mintha egy szép lassan lefelé szállingózó levél útját követnéd a levegőben. Egyre lejjebb. És lejjebb. Először is az emberrablás mögött álló terv nem igazán hihető. Két kilométerről ordít róla, hogy bukta lesz a vége. Másodszor a mögöttes politikai háttér kifejtése is álmosító.
DE FIGYELJ CSAK!
Ekkor érkezik egy szélfuvallat és felkapja azt a nyomorult levelet, amely most a színvonallal együtt emelkedni kezd. Azért, mert a lúzerek társasága nekilendül és MEGTÁLTOSODNAK. A fókuszba River helyett Jackson Lamb kerül, voltaképpen az egyetlen szereplő, akivel kapcsolatban a karakterre épülő humornak esélye van ebben a könyvben. Lamb*, a pikírt, vén csataló nem ma született bárány, hanem igazi ravasz, öreg róka. Aki, miután szagot fogott (és egyidejűleg ki is bocsát – általában másokkal való társalgás közben) kopóként veti magát ellenlábasai nyomába. Tervre terv és ellenterv, mindez a jól bevált hidegháborús rutinnal. És húzza magával az egész csapatot.
Meg az osztályzatot is fel újra
7.8/10-re.
Mick Herron: Utolsó befutók (Utolsó Kör 1.)
General Press. 2020. 373 oldal
* lamb bárány (angol)
—
Kritika a következő részről:
Mick Herron: Fogatlan oroszlánok (Utolsó kör 2.)