Jorn Lier Horst: Vadászkutyák – Könyv – kritika
Vannak olyan könyvek, amelyek után már előre eltervezed, hogy a szerző következő művét unni fogod mint állat. Ilyen volt pölö a Fekete nap is. Aztán szerencsére mégsem így történt, mert kiderült, hogy ez a könyv első ránézésre ravaszul sokkal közepesebbnek álcázza magát, mint amilyen. Nagy spíler a szerző, csalafintán rávesz, hogy folyton az el-elhintett infómorzsákon járasd az agyad, melyek hatására hol egyik, hol a másik szereplő lesz gyanúsabb (legalábbis a bizonyíték-hamisítási ügyben) (kábé ugyanazzal a módszerrel, mint Jane Harper tette Az elveszett férfi c. krimiben).
De azért te rutinos krimiolvasóként már nagyjából az elején sejted, hogy ki rakta oda azt a nyomorult csikket (sajnos rosszul, mert persze átvertek) és azt is, hogy ki volt a tettes (ami viszont most kivételesen bejött.)
A másik trükk, amivel Horst behálóz, annak köszönhető, hogy Wisting főnyomozó egy réges-régi ügyben szaglászik, így rengeteg anyag hozzáférhető már kezdettől fogva, nem szükséges a sok tévútra vezető hamis nyom & egyéb pepecselések – emiatt már a legelején nagyobb horderejűnek érzed az ügyet.
Na és a korábbi részben a regényhez magához hasonlóan szürkés Wisting itt nem lacafacázik annyit. Igazi tökös zsaru, ha éppen az kell – de ezzel párhuzamosan megmarad azért mintaapának is, hogy néha elábrándozol azon, milyen jó lett volna elcserélni egy ilyen szülőre a saját szenvedélybeteg faterodat.
Wisting csemetéje, Line nyomozásáról meg az a véleményed, hogy nekiálltál már több olyan skandináv kriminek, amelyben újságíró nyomozott, aztán abba is hagytad őket mindig. (Jó, valószínűleg alapból is szarok voltak.) Mert hát egy firkásznak sosicsenek meg az infói a teljes képről, csak beleüti a nyavalyás orrát abba, amibe nem kellene.
És így tesz persze Line is. De Horstnál most minden összejött, Line teljesen egyenrangú nyomozó félnek bizonyul hivatásos atyjával. Az egyetlen kisebb, szinte észrevehetetlen döccenő Line, de talán az egész könyv kapcsán is, amikor a derék leányzó a főnökét kárhoztatja a haszonelvű, kattintásvadász módszerei miatt, – aztán később a saját cikke esetében kiköpött ugyanúgy ravaszkodik ő is. Hiába, no, clickbait forever.
Wisting és lánya szépen lassan végigvezetnek a réges-régi ügyön, és egyre jobban belerántanak téged is. Oké, a nagy leleplezés nem vág földhöz, de a történet a maga egyszerű, visszafogott vonalvezetésével is simán kiemelkedik a nyavalygós, depresszív és túlbonyolított skandináv krimik tengeréből.
Pláne, hogy a bűnügyi regények személyes kedvencemnek tekintett azon alfajába tartozik, ahol – mint mondjuk, a Bosch-sorozatnál is -a könyv alapja a precíz és hiteles rendőrségi munka.
8/10
Jorn Lier Horst: Vadászkutyák
Central Kiadói Csoport. 2020. 335 oldal