Eva García Sáenz De Urturi: A fehér város csöndje – Könyv – kritika

Eva García Sáenz De Urturi: A fehér város csöndje

Ha már rengeteg krimit olvastál, akkor tisztában vagy azzal, hogy az amerikai, angol, skandináv ésatöbbi rendőrök a belüket kidolgozzák, ha meló van, mert tudják, ahogy telik-múlik az idő, úgy lesz egyre macerásabb elfogni egy bűncselekmény tettesét.

Mit csinálnak ezzel szemben a baszk zsernyákok? Szarnak bele, baszki. Ők hétvégén lazulnak. Akkor is, ha Spanyolhon történetének legdurvább sorozatgyilkosa öldösi halomra a fél várost. Lemennek a telekre kertészkedni, meg intézik a közelgő esküvőjüket, ilyesmi. A hullák meg hegyekben tornyosulnak.

Kicsit ilyen félrecsúszott az egész könyv. Az alapjai nagyjából rendben vannak, de le-föl csúszkál a színvonal. Nincsen semmi nagyobb gond vele, de a sok apró kis hülyeség folyamatosan lent tartja, átlag alatti szinten.

Például?

A szenvelgős karakterizálás: a főhőst messianisztikus küldetéstudat hajtja, hogy mindenkit megmentsen, még MIELŐTT eltennék őket láb alól. Ami persze csacsiság. Mégis, hogy a picsába lehetne ezt kivitelezni? (Ja igen, megvan, ld. a Különvélemény című filmet, milyen frankón működött ott is…)

Az is kiderül a derék Ayala hadnagyról, hogy néha a saját feje után megy, és nem a szabályzatot követi. Ő maga állítja ezt magáról, biztos így is van. Bár mindez kimerül olyan dolgokban, mint hogy direkt nem szól a főnökének előre egy kihallgatásról, hanem csak utána. Jól le is basszák érte csórikámat. (Szóval óvatos duhaj, na.)

A nyomozás is nagyon esetleges, nem azt érzed, hogy szépen halad előre az ügy a rendőrök erőfeszítéseinek hála, hanem inkább hogy azok csak passzívan rohangálnak az események után, mint a töketlen kutya.

Néha egészen gagyi jelenetek is becsúsznak, hetet-havat öszezagyváló szereplőkkel, lásd pölö a dagadék srác kihallgatását, – amit, ugye, még tovább súlyosbít az erőltetett, de teljesen béna szlenghasználat. De ügyetlenek és túlmagyarázottak a doki és a dögös páciens flashbackjei is, ráadásul itt néha még zavaró, bekezdésenkénti nézőpontváltásokat is sikerül összehozni.

A szerző az érzelmeket sem tudja mindig rendesen átadni, két különböző páros is epekedik egymás után, de jobbára csak bemondásra, meg a civakodások alapján kellene nyugtáznod a fene nagy szerelmeket.

A hatásosnak szánt, de csak hatásvadász fejezet eleji twitter-üzenetekről inkább ne is beszéljünk.

Fenti ügyetlenségek rapszódikusan váltakoznak a viszonylag normálisan megírt részekkel. De előfordul két-három olyan hatásos jelenet is, amibe beleborzongsz. A maga érzelmességében is nagyon jól sikerült a bűnügy megoldása utáni lezárás. Karakterek terén pedig kiemelkedik a közel százéves, életerős és bölcs nagyapa figurája.

Egyszóval a szép, kemény borítós kivitelezésből, meg a flancos címből hiába gondolod, hogy valami nagy dobás ez a könyv. De mivel a rejtély (majdnem) végig fogva tart (átkozott kíváncsiság!), az írás, nem túl acélos színvonala ellenére is, végig olvasható marad. A visszatekintésekből ugyan hamar egyértelmű lesz, hova fog kifutni az ügy, azért akad benne némi csavar. Én az 556. oldalon ki is találtam, hogy ki a gyilkos. (A blog történetében először, a fene essen belé.)

A könyv legostobább mondata: „Egy olyan város, amelynek tizenhárom közösségi háza és kétszáznegyvenötezer lakosa van, nem esik túlzásokba.”

Hm, vajon mi kéne hozzá? Kevesebb közösségi ház, vagy több lakos?

6.7/10

Eva García Sáenz De Urturi: A fehér város csöndje
Európa Könyvkiadó. 2020. 640 oldal

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük