Jenn Lyons: Királyok veszte – Könyv – kritika

Jenn Lyons: Királyok veszte

Izgalmas felütéssel kezdünk: itt van nekünk egy hős, aki nem megmenteni fogja a világot, hanem szétkapni, mint bolond gyerek a hógolyót. Legalábbis, ha a jóslatok igazat állítanak. De ne szaladjunk ennyire előre; ez, ha jól számolunk, leghamarabb is kb. 2100 oldallal később fog csak bekövetkezni. Már ha a kövi két kötet is hasonlóan terjedelmes féltéglának bizonyul majd. (Aha, annak.)

Azt már az első oldalakon észreveszed, hogy a történet high fantasy-hez illően sűrű szövésű, a háttérvilág végtelenül alaposan kidolgozott, szinte minden oldalra jut valami, a szövegbe szervesen beépülő háttér-információ. A történet szereplői között HEMZSEGNEK az isteni hatalmú mágusok, démonok, sárkányok, viszont Jenn Lyons írásművét szerencsére nem jellemzi semmiféle túlzásba vitt mágikus bohóckodás, varázslatot is alig-alig sütnek el benne, egyszóval a szerző dicséretes önmérsékletet gyakorolva eléri, hogy a végeredmény mégse legyen nevetséges. Ja és van benne beszélő sárkány is. Hát igen, az ilyesmi nem a legjobban szokott sikerülni. Itt valahogy mégse akkora gáz.

Az egész profi módon hétköznapi, úgy értve, hogy teljesen szokványos szituációkat is sikerült érdekesre írni. A gonosz szereplők pedig viszik a prímet, sokkal életrevalóbbak a többinél. Karom macska-egér játéka volt szerelmével például a könyv legjobb jelenete.

Azért néha egy-egy felesleges durcizás került bele. És a főhős, ahhoz képest, hogy egy kuplerájban nevelkedik (ráadásul előadóművészként, a kis mázlista) feltűnően sokszor elpirul. És amikor szívesebben olvasnál a pironkodó Kihrin kiképzéséről, helyette minden más, sokkal kevésbé fontos kerül előtérbe.

És akkor ide most húzzunk egy szép hosszú, egyenes elválasztó-vonalat:

———————————————————————————————————–

A hétszáz palacsintából is sok, nemhogy oldalból. Persze, ha jól írják meg, akkor mégsem. De mi van, ha Jenn Lyons-ön LÁTSZIK, hogy nagyon-nagyon-nagyon szeret írni, és még AZT is gondolja, hogy minél több, annál jobb. Akkor az van, hogy amikor már szépen célegyenesbe kéne fordulnia, jóval túl a könyv felén, a szerző inkább eléd kanyarint egy csomó felesleges mellékszálat, aztán ahelyett, hogy hagyna muníciót a következő kötetekre, pár fejezetbe belezsúfolja és alaposan el- és túlmagyarázza, hogy igazából mit, hol, miért meg hány mennyi.

Majd egyszer csak azt veszed észre, hogy a sok testcserés támadást követően alig bírod követni, hogy igazából ki a bánat egy-egy szereplő. Vagy ki a bánat volt. (Ez a bosszantó folyamat végül a D’Mon-ház utolsó jelenetében sikeresen önmaga paródiájává is változik.)

Eközben minden sarkon lesben áll egy isten, aki alig várja, hogy arra tébláboljon egy szereplő, akinek gyorsan elébe ugorva ő is belekeveredhessen a történetbe. A közönséges szereplők pedig ki-be járkálnak a Túlvilágra, mintha csak egy szimpla forgóajtón keresztül tennék.

Szerencsére összességében mindezek sem rontják le olyan mértékben Kihrin történetét, hogy teljesen vállalhatatlan legyen. Viszont tény, hogy a sok felesleges kacskaringónak köszönhetően az utolsó száz oldalon néha már az ásítozás kerülget. És pláne: így a vége se tesz már rád akkora hatást, mint ahogy azt kissé túlbuzgó szerző feltehetően remélni szándékozta.

7.2/10

Jenn Lyons: Királyok veszte (Sárkányok kórusa 1.)
Agave Könyvek. 2019. 699 oldal

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük