Richard Morgan: Légszomj – Könyv – kritika

Richard Morgan: Légszomj

Richard Morgan 2008-ban írt egy könyvet egy génmódosított marsi szuperkatonáról, aki megnyeri a visszaútra szóló lottót, és hazajön a Földre kicsit nyomozgatni. 10 évvel később írt egy másikat, amiben a főhős ugyancsak egy génmódosított szuperkatona, aki a marsi lottó eltűnt nyertese után nyomoz – a Marson. Pár száz évvel később.

Na, igen, fogadok, sokunkat már a macsó főhőssel meg is fogja Morgan, hiszen igazán szívmelengető egy ennyire hozzáértő, kompetens illetőt látni az események középpontjában, aki vizsgálódásai során esetenként akár szét is marcangolja a neki kellemetlenkedőket. De a fókusz természetesen nem a marcangoláson van, hiszen – még ha rendesen rá is hasal az akció-vonalra – a könyv summa summarum krimi, abból is a noir alfaj.

Lecsúszott főhős? Pipa.
Végzet asszonya? Pipa.
Ordas sumákság a háttérben? Pipa.

Ha a sci-fi külsőségektől (amelyek ugyanolyan köznapi módra simulnak a szövegbe, mint pl. a monumentális Térség-sorozat köteteiben (ld. James S. A. Corey: Tiamat dühe) eltekintenénk, és a sztorit belecsapnánk az 1950-es évekbe, ugyanúgy megállná a helyét. Sőt lehet, kicsit jobban is járnánk az időpontváltással, mivel a szerző egyből beledob a marsi mélyvízbe, sok utalás csak száz oldalakkal később válik érthetővé – vagy még akkor sem. Ettől persze néha döccen egyet-egyet az agyunk.

Azonban a kisebb, zavaró körülményektől eltekintve a könyv, sci-fi-hez képest igényes, intelligens olvasmány, amely rögtön magára talál, amint a két főszereplő összetalálkozik. Egyenletes, sodró lendületéből talán csak egy-két jelenet erejéig veszít (pl. amikor a kelleténél hosszabban ecseteli a helyi babonákat.)

Van benne két nagyon hatásos szexjelenet is. Jó, ez egyáltalán nem fontos, de azért nem árt tudni.

Na és mi történik akkor, ha hosszú távon egyenletes, sodró lendülettel haladunk? Nem is kérdés, kicsit kidöglünk a végére.

A végére az az érzésünk támad, hogy árnyalatnyit sok a bonyodalomból és a váratlan fordulatból, amelyek néha nem tűnnek túl következetesnek (ld. pölö a polgármester vonzódását a többet erővel mint ésszel módszeréhez). Másrészt a főhős (aki szuperkatona létére is csak egy kisember az események nagy förgetegében) olyan szinten vesz részt a Mars problémáinak helyrepofozásában, hogy az már némileg túlzásnak tűnik. Nem mindenkinek áll jól, ha Jack Reacheréhez hasonló (ld. Lee Child: Csak egy lövés) messianisztikus küldetéstudat vezérli, és az a mániája, hogy az égegyadta világon mindent neki kell megoldania. Bár, végtére is, a lényeg az, hogy megoldja.

7.9/10

Richard Morgan: Légszomj
Agave. 2020. 512 oldal

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük