Marjorie Liu – Sana Takeda: Monstress – Fenevad 2.: Vér – Képregény – kritika

Marjorie Liu - Sana Takeda: Monstress – Fenevad 2. - Vér- Képregény-borító

Lenyűgözően összetett világ

Kevés olyan művel találkozni, ahol a világ megmentése a tét, és nem fullad az egész rövid úton a jó és rossz kiszámítható és egyhangú csetepatéjává.
Marjorie Liu és Sana Takeda Monstress című sorozatában, és annak Vér címet viselő második kötetében szerencsére nem ez a helyzet.

A Fenevad világa ugyanis olyannyira összetett, hogy gőzöd sincs, hogy (egyelőre) kitől kit kéne megmenteni. Arkánok, emberek, ősök, istenek, macsekok!, mindegyiknek megvannak a maga céljai, és Farkasvérű Maika, – igaz, egyre fogyatkozó testtömeggel, – e szövevényes viszonyrendszer közepette törtet előre, térdig gázolva a vérben, hogy választ kapjon kínzó kérdésre. Mint például: Jó az neked, ha egy falánk szörnyeteg ébredezik a belsődben. Vagy: mennyire tesz jót a mentális egészségednek, ha kora gyermekkorodtól gyilkosnak nevelnek.

(Hosszútávon talán semmi esetre sem, viszont ha beszólnak egy thyriai romkocsmában, mindkettő jól jöhet.)

Minderől a blog eddigi legmagasabbra pontozott, tádámm-dádámm (8.7) és legszebben kivitelezett művének folytatásában (ld. Monstress – A fenevad 1: Ébredés).

Read more

Cameron Johnston: A Megtörtek Istene – Könyv – kritika

Cameron Johnston: A Megtörtek Istene - könyvborító

Edwin Walker egy szemétláda – de amúgy rendes srác

Minek is szépítenénk, Edrin Walker egy tróger. Legalábbis ő ezt gondolja saját magáról. Hite mindazonáltal nem gátolta abban, hogy A megtörtek istene előzményében (ld. Az áruló isten) jól megmentse szülővárosát a bazi nagy veszedelemtől.

A Megtörtek Istenében tehát újabb bazi nagy veszedelem fenyegeti a sanyarú sorsú Setharis városát, ami nem annyira rossz hír, mármint az olvasónak, mivel a második rész valamivel ügyesebb munka, mint az első. A történet jobban kidolgozott, érthetőbb és kevesebb öncélú idétlenkedés meg ügyetlen jelenet (naturista nagymama, khm) került a lapjaira.

Edwin Walker az agyát használja – elmemágia haladóknak

A gaz ellenfelek, a szó szerint az agyadba mászó zsugabubusok, akarom mondani scarrabusok kiköpött goa’uldok a Csillagkapu c. sorozatból. Ha Cameron Johnston helyében vagyok, én biztos onnét csórtam volna az ötletet… Ez elsőre jó bénának tűnik, és hát kicsit az is, de annyira azért mégsem, mert Edrin az elmemágia kiváló művelője, mint ahogy ezek a kis nyomoroncok is, így számos remek alkalmuk akad, hogy különféle csetepatékban, majd végül egy epikus csatában mérjék össze egymással az eszüket… vagyis hát az agyukat.

A Megtörtek Istene, hasonlóan az előzményhez, nem mentes a felesleges és bombasztikus körítéstől. A galaktikus léptékű háttértörténetben például a szó szoros értelmében holdakkal és bolygókkal dobálóznak némelyek, ami akkora kontrasztot képez a könyv alaptörténetével, hogy az enyhe unalmon kívül más érdemi hatást képtelen kiváltani. Szerencsére csak pár oldal az egész.

A Megtörtek Istene öncélúan vulgáris, hogy csesznéd meg!

És hogy mekkora tróger Walker? Az író valamiért kényszeresen ismételgetteti főhősével, hogy az milyen ocsmány, érzéketlen féreg is, – miközben ezzel ordító ellentétben, hősünk utolsó petákjait is az éhezőknek adja, kórházban robotol mint önkéntes aneszteziológus vagy éppen megmenti az EGÉSZ bolygót. Edrin állandó önostorozása nyilván a hős egyedivé tételét szolgálja. A lóláb azonban kilóg: Edrinnel, azon kívül, hogy jó adag cinizmus, tiszteletlenség és önsajnálat szorult belé, más gond nincs. Kivéve persze azt a mocskos, büdös pofáját!

A folytonos és teljesen szükségtelen trágárság ugyanis folyamatosan kocsmai szintre húzza le a A Megtörtek Istene szövegét. És mint a csúnya beszédű kisgyerekek esetében az oviban, most sem könnyű rájönni, hogy a megbotránkoztatáson kívül mi is lehet a célja.

Cameron Johnston emlékezetes hőst alkot… és…

Azonban némi idő elteltével már nagyon észre se veszed a mocskos beszédet, baszd meg, viszont rájössz, hogy a Cameron Johnston valahogy mégiscsak sikerrel járt. Ha az írás döcög is emitt-amott, a főhős emlékezetes marad. Főképpen, hogy a második rész során a karakter egyre jobban magára talál és sokkal agilisebbé és hatékonyabbá, igazi badass figurává válik. No és a sablon fantasy-től eltérő elmejáték is garantál némi különlegességet.

És a végén már csak azt nem érted, ha egyszer Johnston vette a fáradságot, hogy kitalált egy ennyire komplex mitológiát és háttérvilágot, mi a keserves úristenért csapta össze a sztorit két kötetbe. Mert mi tagadás, A Megtörtek Istene hirtelen odakent befejezése után még a hiányérzet is befigyel.

Értékelés: 7.2/10

Cameron Johnston: A Megtörtek Istene (A zsarnokság kora 2.)
Főnix Astra. 2020. 364 oldal

Joe Hill – Gabriel Rodriguez: Locke & Key 2: Kulcs a zárját – Képregény – kritika

Túláradó fantázia és gótikus horror

Ha e sorok írójához hasonlóan sosem voltál nagy képregény-rajongó, Joe Hill & Gabriel Rodriguez kötete a legjobb módja, hogy változtass a hozzáállásodon. Semmi szuperhősös majomkodás, ne aggódj, viszont a hétköznapi főszereplők ellenére is a túláradó fantázia a Locke & Key rajzolt lapjainak legfőbb jellemzője, – ahol a tinédzserek beilleszkedési nehézségei és szerelmi nyavalyái mellé elegánsan besorol a thriller, a gótikus horror és szürrealizmus.

Noha az elején még úgy érzed, valami tinisztoriba fizettél be (végül is a főszereplők tizenévesek), és az ármánykodó gonosz, aki az előző részben szinte az összes lapját kiterítette már, közel sem olyan félelmetes, hamar kibillent az elkényelmesedésből a lenyűgöző „árnyas” rész. Egen, Zack Wells tarsolyából van még mit előhúzni.

Read more

Richard Morgan: Légszomj – Könyv – kritika

Richard Morgan: Légszomj

Génmódosított noir a Marson

Richard Morgan 2008-ban írt egy könyvet egy génmódosított marsi szuperkatonáról, aki megnyeri a visszaútra szóló lottót, és hazajön a Földre kicsit nyomozgatni. 10 évvel később Légszomj címmel írt egy másikat, amiben a főhős ugyancsak egy génmódosított szuperkatona, aki a marsi lottó eltűnt nyertese után nyomoz – a Marson. Pár száz évvel később.

Na, igen, fogadok, sokunkat már a macsó főhőssel meg is fogja Morgan, hiszen igazán szívmelengető egy ennyire hozzáértő, kompetens illetőt látni az események középpontjában, aki vizsgálódásai során esetenként akár szét is marcangolja a neki kellemetlenkedőket. De a fókusz természetesen nem a marcangoláson van, hiszen – még ha rendesen rá is hasal az akció-vonalra – a Légszomj című könyv summa summarum krimi, abból is a noir alfaj.

Lecsúszott főhős? Pipa.
Végzet asszonya? Pipa.
Ordas sumákság a háttérben? Pipa.

Read more

Myke Cole: Legio a phalanx ellen – Könyv – kritika

Myke Cole: Legio a phalanx ellen könyvborító

Akinek hosszabb a rúdja, az nyer, nem?

„Az antik világ két leghatékonyabb gyalogságának küzdelme.” Aha, na de melyik keni el a másik száját? Mivel e blog kritikái általában spoilermentesek, egy pillanatig se higgye senki, hogy elárulom. Szemfülesebbeknek azért, akik hirtelen előbányásszák elméjük legmélyebb bugyraiból azt a még véletlenül sem közismert tényt, hogy vajon a rómaiak vagy a görög-makedón tandem uralta-e INKÁBB több száz éven keresztül a Földközi-tenger partvidékét, lehetnek előzetes sejtései. A Legio a phalanx ellen című könyv főleg azoknak szól, akiknek gőze sincs róla.

Myke Cole, az amatőr hadtörténész, de emellett buzgó és gyakorló hadfi hat ütközet révén próbál egyértelmű választ adni erre a kínzó kérdésre, mindezt bőséges forrásanyag használatával; a közismert ókori histográfusok mellett olyan szerzőket is idézve, akikről még életedben nem hallottál.

Myke Cole ráadásul nagyon fifikásan dramatizálja az eseményeket, így a csaták leírása kifejezetten fordulatos. (Bár a püdnai ütközet balszerencsés vízhordó jószága esetében mintha már kicsit át is esne az öszvér túlsó oldalára.)

Read more

Richard Ford: Vadon – Könyv – kritika

Richard Ford: Vadon - könyvborító

Nem azt mondom, hogy a Vadon unalmas, de nem tudom, miért nem

Richard Ford Pulitzer- és Pen-díjas regényéről teljes határozottsággal nem mernéd kijelenteni, hogy dögunalmas vagy teljesen érdektelen, inkább csak azt mondanád, hogy a Vadon nem túl érdekes. A tizenhat éves fiú szemszögén át megfigyelt, lassan széthulló házasság története elég hétköznapi, bármelyikünkkel megeshetne. Nincsenek nagy drámák, talán még okok sem igazán. Esetleg a menekülés a hétköznapokból.

(És itt kell megjegyeznem, úgy is mint egy könyvkritika-blog szerzője, hogy sokkal kevesebb problémával találja magát szembe az, aki ilyenkor inkább beiratkozik egy könyvtárba. Helló, Great Falls Public Library!).

Az ifjú Joe pedig Spock hadnagyhoz illő vulcáni szenvtelenséggel elemzi a történeteket.

A Vadon nem elég piszkos a „dirty realism”-hez

Read more

Brian K. Vaughan – Fiona Staples: Saga 3. – Képregény – kritika

Brian K. Vaughan – Fiona Staples: Saga 3.

A Saga tempója lassul

Kedvenc megbotránkoztatásra belőtt űroperánk, a Saga robog tovább. A harmadik részre viszont a sebesség mintha most kicsit csökkent volna. Persze a szürreális, elborult lényekkel és helyszínekkel benépesített galaxisban zajló végeérhetetlen háború olyan biztos alapokkal szolgál, amelyek elbírnak némi belassulást.

Mégis, míg eddig az események többsége sorsfordítónak érződött hőseink életében, most előfordulnak helykitöltésnek érzett epizódok is, például anyós-meny cívódásai, vagy különféle szereplők hallucinációi. Ez utóbbiak egyetlen pozitívuma, hogy tiszteletét teszi benne a sorozat (eddigi) legjobb karaktere, Az Űzés, akit a szerzők láthatólag képtelenek elengedni. Csak akkor mi a fenének nyírták ki az ostoba marhák, kérdezheted teljes joggal.

Az átütő erő eltűnt, de még mindig roppant szórakoztató

A Saga harmadik részében a legfeleslegesebbnek mindamellett az új szereplők beemelését találod. A két nyavalyás bulvárújságíró nem fog kideríteni semmit, amit te már régóta ne tudnál. Legfeljebb, hogy Alana még nagyobb ribanc, mint gondoltad.

Read more
1 2