Nelson DeMille: Az oroszlán – Könyv – kritika

A líbiai terrorista és a Corey-házaspár története folytatódik. És ha neked ki is maradt Nelson DeMille könyvének előzménye, mint nekem, nem lesz hiányérzeted, mert mindent szépen elmagyaráznak. A gond inkább azzal van, hogy Az oroszlán című könyv eleje jórészt a rohadék Aszad Halíl nézőpontjából játszódik, aki a sokévi átlagnál is fanatikusabb terrorista, és az öldöklésen kívül semmi más nem érdekli. De most komolyan. Semmi.

És neked körülbelül Az oroszlán harmadánál már kezd eleged lenni abból, hogy válogatás nélkül mészárolja le az előző részből megmaradt ellenlábasait, valamint saját segítőtársait, nehogy azok azonosíthassák. És ennek a nagy óvatosságnak csak az mond ellent PICINYKÉT, hogy közben ez a huncut Halíl szórakozásból telefonon hívogatja a rendőrséget, hogy kigúnyolja őket. Valamint az, hogy a rendőrségnek már alapból egy valag aktája van róla.

Ráadásul Halíl még az Al Kaidától is bevállal egy melót, bár azt a végére hagyja, miután a személyes dolgait elintézi. Aha. (- Semmi gond, Halíl, – mondhatják neki VALÓSZÍNŰLEG az elvtársak az Al Kaidánál, – intézd csak az ügyeidet nyugodtan, az se baj, ha hajtóvadászatba kezdenek ellened, országos körözés, 6 csillag. No problemo, mi ráérünk felrobbantani a bombánkat később is! – És akkor ezek a szerencsétlen Al Kaidások még csak nem is sejtik, hogy van Halílnak ez a heppje a szemtanúkkal. Hát köszönöm szépen az ilyen segítséget!)

Nem segítenek Nelson DemIlle regénye befogadásában Halíl iszlámot érintő eszmefuttatásai sem, amelyekkel, hát, most mit mondjak, nem olyan könnyű azonosulni. Következtetései szerint minden nyugati állam elbukik majd a francba és Nyugat-Európában, csakúgy mint Amerikában, az iszlám fog uralkodni. Nem olyan jó folyton ezt hallgatni, na!

Aztán szerencsére átnyergelünk Corey nyomozó nézőpontjára, és egy fokkal jobb lesz a helyzet. A nyomozó lényegesen kedvelhetőbb egyéniség, bár az összképen kicsit rontanak a folytonos erőltetett humorbonbonjai, amelyekkel inkább csak azt éri el a szerző, hogy időről időre úgy érzed, szívesen kiosztanál a detektívnek egy-egy jól megérdemelt tockost a folytonos idétlenkedésért.

Viszont ezzel egyidejűleg Az oroszlán mégis értékelhetőbb thrillerbe vált, úgy a közepes fajtából. Hiszen az alaphelyzet kapásból sületlenség: melyik arab terrorista venné a fáradságot arra, hogy a korábban ellene nyomozó rendőrcsapat tagjait eltegye láb alól, lehetőleg minél látványosabb módon, hihetetlen erőforrásokat pazarolva erre, miközben a fél ország őt kajtatja.

A terrorista utáni hajtóvadászat ráadásul lassú és vontatott, folyamatos önismétlő jelenetekből áll, nyomozásra csak fékezett habzású módon hasonlít. A két késes leszámolásnál már csak a szemeid forgatod. Olyan terrorista, aki a semmiért ekkora kockázatot vállal, nincs!

Ennél már csak az tűnik nagyobb hülyeségnek, ha teljesen leamortizálva, átlyuggatott állapotban döglődsz a kórházi ágyon és meghallván, hogy a város túlsó végén mindjárt GIGANTIKUS BOMBA robban, gyorsan kilógsz a kórházból, és az asszonyt magad után ráncigálva eltűzöl a helyszínre, hogy a hátuk mögül buzdítsd a verejtékező homlokú tűzszerészeket. Mintha már nem lenne így is kurvára elég bajuk!!!

6.5/10

Nelson DeMille: Az oroszlán (John Corey 5.)
Művelt Nép. 2019. 492 oldal
—
Ez is érdekelhet:
J. D. Barker: A hívás