Nelson DeMille: Az oroszlán – Könyv – kritika

Nelson DeMille: Az oroszlán

A líbiai terrorista és a Corey-házaspár története folytatódik. És ha neked ki is maradt a kötet előzménye, mint nekem, nem lesz hiányérzeted, mert mindent szépen elmagyaráznak. A gond inkább azzal van, hogy a könyv eleje jórészt a genyó Aszad Halíl nézőpontjából játszódik, aki a sokévi átlagnál is fanatikusabb terrorista, és az öldöklésen kívül semmi más nem érdekli. De most komolyan. Semmi. És neked a könyv harmadánál már kezd eleged lenni abból, hogy válogatás nélkül mészárolja le az előző részből megmaradt ellenlábasait, valamint saját segítőtársait, nehogy azok azonosíthassák. És ennek a nagy óvatosságnak csak az mond ellent picinykét, hogy közben ez a huncut Halíl szórakozásból telefonon hívogatja a rendőrséget, hogy kigúnyolja őket. Valamint az, hogy a rendőrségnek már alapból egy valag aktája van róla.

Ráadásul Halíl még az Al Kaidától is bevállal egy melót, bár azt a végére hagyja, miután a személyes dolgait elintézi. Aha. (Semmi gond, Halíl, mondhatják neki az elvtársak az Al Kaidánál, intézd csak az ügyeidet nyugodtan, az se baj, ha hajtóvadászatba kezdenek ellened, országos körözés, 6 csillag, no problemo, mi ráérünk robbantani később is! – És akkor szerencsétlen Al Kaidások még csak nem is sejtik, hogy van Halílnak ez a heppje a szemtanúkkal. Hát köszönöm szépen az ilyen segítséget!)

Nem segítenek a regény befogadásában Halíl iszlámot érintő eszmefuttatásai sem, amelyekkel, hát, most mit mondjak, nem olyan könnyű azonosulni. Következtetései szerint minden nyugati állam elbukik majd, a francba és Nyugat-Európában, csakúgy mint Amerikában, az iszlám fog uralkodni. Nem jó folyton ezt hallgatni, na!

Aztán szerencsére átnyergelünk Corey nyomozó nézőpontjára, és egy fokkal jobb lesz a helyzet. A nyomozó lényegesen kedvelhetőbb egyéniség, bár az összképen kicsit rontanak a folytonos erőltetett humorbonbonjai, amelyekkel inkább csak azt éri el a szerző, hogy időről időre úgy érzed, szívesen kiosztanál a detektívnek egy-egy jól megérdemelt tockost a folytonos idétlenkedésért. Viszont a könyv értékelhetőbb thrillerbe vált, úgy a közepes fajtából. Hiszen az alaphelyzet kapásból sületlenség: melyik arab terrorista venné a fáradságot arra, hogy a korábban ellene nyomozó rendőrcsapat tagjait eltegye láb alól, lehetőleg minél látványosabb módon, hihetetlen erőforrásokat pazarolva erre, miközben a fél ország őt kajtatja.

A terrorista utáni hajtóvadászat ráadásul lassú és vontatott, folyamatos önismétlő jelenetekből áll, nyomozásra csak fékezett habzású módon hasonlít. A két késes leszámolásnál már csak a szemeid forgatod. Olyan terrorista, aki a semmiért ekkora kockázatot vállal, nincs. Ennél már csak az tűnik nagyobb hülyeségnek, ha teljesen leamortizálva, átlyuggatott állapotban döglődsz a kórházi ágyon és meghallván, hogy a város túlsó végén mindjárt GIGANTIKUS BOMBA robban, gyorsan kilógsz a kórházból, és az asszonyt magad után rángcigálva eltűzöl a helyszínre, hogy a hátuk mögül buzdítsd a verejtékező homlokú tűzszerészeket. Mintha már nem lenne így is kurvára elég bajuk!

6.5/10

Nelson DeMille: Az oroszlán (John Corey 5.)
Művelt Nép. 2019. 492 oldal

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük