S. A. Chakraborty: Bronzváros – Könyv – kritika
Kairó. A 18. század vége. Nahri egy csajszi, aki arrafelé szélhámoskodik, plusz gyógyító képességei is vannak, de e kettő kombinációjával se megy semmire szerencsétlen. És még a mágiában sem hisz. Erre véletlenül nem megidéz egy dzsinnt? De. A dzsinn persze tökre pipa. Hogy lenyugodjon, Nahrinak el kell vele mennie a Bronzvárosba, ami a sivatag kellős közepén van álcázott üzemmódban, sose találnál oda. (Google Maps-el se.)
Nahri és a Dára (a dzsinn) nekivágnak keletnek és közben rengeteget civódnak, összevesznek, kibékülnek és a saját utazásukat szabotálják, főleg a csintalan kis Nahri jó ebben. Közben fel is akarják őket falni párszor. Mindehhez a rengeteg kalamajkához a keleti mitológia és hitvilág ad keretet, szokatlan mellékízekkel szolgálva minden nyugati stílusú fantasyhez szokott olvasónak. Ugyanakkor az arab hitvilágból becsúszó lények közül néhány komolyan vehetetlenül mesei, ld. a tizenkét szemű, falánk óriásgalambot (mekkora adag pörkölt kijönne pedig belőle!)
A mesei elemekkel önmagukban a maguk kereteik között, például az Ezeregyéjszaka meséiben, nincs is baj, viszont ha egy fantasynek induló történet lecsúszik gyerekmesébe, az kicsit mindig fájdalmas élmény. Ugyancsak ezt a kellemetlen érzést erősíti, amikor a szereplők a nagy semmiből ételt-italt varázsolnak elő maguknak, mint a Harry Potterben, köztük minőségi piákat, amitől, a fene a jó dolgukat, még jól be is nyomnak. Ilyesmiktől minden történet vészesen a gagyi felé kezd lejteni. S. A. Chakraborty Bronzvárosa sem kivétel természetesen.
Közben Dévábádban, azaz Bronzvárosban, a dzsinnek otthonában is zajlanak az események, leginkább politikai intrika szintjén. Na és ez az, amit a szerző képtelen normálisan átadni: egy árva kukkot nem értesz az egészből. Számos frakció létezik, de nagyon nehezen követhető, hogy ki kivel van. Volt, hogy egy teljes fejezetet visszaolvastam, hátha bennem van a hiba. De másodjára sem értettem belőle egy mukkot se. Nagyjából annyi a lényeg, hogy e nagyszerű város elég ramaty hely, ha nem dzsinnek születtél, hanem félvérnek.
Miután főhőseink is megérkeznek a Bronzvárosba, onnantól kezdve – többé nem történik SEMMI lényeges. Nahrit ki akarják házasítani, közben gyógyítani és varázsolni tanul. És folyamatosan epekednek egymásért Dárával, de arab szemérmességgel, ifjúsági regénybe illő módon. Mint az Alkonyatban. Csak lihegnek és bámulnak mint borjú az új kapura. Ja, és persze Dára sem az a full egyszerű eset, akad némi rosszul kommunikált tömegmészárlás a múltjában, de hát ez mégis kit zavar?
Kb. ennyi. Egy fiatal női szerző. Egy egyedi alapötlet. Egy egzotikus világ. Csak semmi szex! És egy kipukkadt léggömb. (Kísértetiesen hasonló felállás R. F Kuang Mákháborúja is, csak ott a történet arab ízek hozzáadása helyett wokban lett párolva, – bár neki legalább egy fél könyvet sikerült valahogy összehoznia, mielőtt az egész tákolmány összeroskadt volna.)
S. A. Chakraborty az alapötleten túl képtelen értelmes tartalommal megtölteni Bronzváros című könyve kereteit. Néha pár szereplő a változatosság kedvéért párbajozik, de igazából gőzöd sincs, hogy miért. A szereplők társalognak, összevesznek, kibékülnek, hébe-hóba az emancipálódni kívánó félvérek is machinálnak egyet-egyet a látszat kedvéért (és kb. ez az egyetlen cselekményszál, aminek a maga eltúlzott és ügyetlen módján van füle és farka).
Tanulsz ezt-azt a dzsinnek fiziológiájáról is. Ha például már vének, gyorsan kiégnek. De szó szerint. (A poroltó alapkövetelmény lehet arrafelé.)
Aztán Chakraborty főszereplői egyszer csak, hirtelen, egymásnak esnek és nekikezdenek lemészárolni egymást, és te megint csak nem érted, hogy mégis mi a jó büdös franc történt?! A tetteik sem a jellemükből, sem a korábbi eseményekből nem következnek. S. A. Chakraborty csupán a hajánál fogva előráncigál egy nevetséges konfliktust, hogy legyen végre valami. Vagy hogy le tudja zárni végre ezt a nyüves könyvet, mert talán már ő is halálra unta az egészet.
6,3/10
S. A. Chakraborty: Bronzváros (Dévábád-trilógia 1.)
Agave Kiadó. 2019. 528 oldal