Bernard Cornwell: Az üres trón – Könyv – kritika
Az angolszász krónikák, Cornwell történelmi regény-sorozata (és egyben legsikerültebb műve) immár nyolcadik részéhez ért. Az üres trónnal folytatódik az egységes Anglia létrejötte történetének – fegyver-csörömpöléstől hangos – elbeszélése. A 9. század utolsó negyedétől, Nagy Alfréd uralkodásának kezdeti éveitől induló sorozat régóta követi ugyanazt a receptet:
Norvég-dán migránsok nyomása alatt az összeomlás szélén táncoló és permanens no go zónává alakult brit királyságok; az egyre nagyobb hatalomra szert tévő katolikus egyház; és a politikai kavarásokba, meg persze az epikus csatákba nyakig belekeveredő Uthred, aki semmi mást nem akar, mint visszaszerezni a nyamvadt, elorzott családi örökségét. Mégis kénytelen egy ország megmaradásának súlyát magára venni. Már megint. Már megint. Már megint.
És ez recept újra és újra – ahogyan Az üres trón esetében is – működik, hála az alapos felkészültségnek, a könnyed, de mégsem súlytalan stílusnak és legfőképpen Bernard Cornwell szerethető, végtelenül laza főszereplőjének (aki ezt a hozzáállást az őt felnevelő derék, életvidám, továbbá vérszomjas vikingektől sajátította el.)
Az is látszik, hogy ha az idősebb (és a kötetek, no meg az idő előrehaladtával egyre rozogább) Uthred kiesik a játszmából, akkor simán „van másik”, hiszen ifj. Uthred atyja kiköpött mása, annak összetéveszthetetlen hangján szólal meg a prológusban. Egyszóval a sztori akár Oroszlánszívű Richárd királyig is folytatható (lenne).
És talán még az sem volna baj, hiszen Az angolszász krónikák Uthredjével végtelenül könnyű azonosulni: ő képviseli az erkölcsöt a szemforgató és bigott papsággal és a politikai cselszövőkkel szemben, ráadásul mindezt roppant szórakoztató, szarkasztikus kommentárok kíséretében teszi.
Az előző kötetek kétségbevonhatatlan egyformasága után üdítő változatosságot jelent, hogy az előző felvonás eseményeinek következtében a testmozgás alól egy időre felmentésben részesített főhős politikai manőverekre kényszerül, az okból, hogy az arra legalkalmasabb személyt segítse a trónra. És szerencsére, először a sorozat történetében, a könyv nem egy mindent eldöntő csatával végződik.
Az üres trón, – mint ahogy természetesen az egész sorozat – néha kacagtatóan profán. Olvasás közben többször is felnevettem, pedig ilyent a koronavírus-járvány tavalyi kitörése óta egyáltalán nem tettem.
„Eveshomme-ot, mint kiderül, egy kondásról nevezték el, aki eltársalgott Szűz Máriával, míg disznai a bükkösben üzekedtek.
– Miről társalogtak? – kérdeztem Beoccát.
– Isten kegyelméről, mi másról?
– Izgalmasan hangzik
– Az is, Uthred, az is! Ma is sokan mennek Eveshomme-ba, hogy találkozzanak a Szűzzel.
– És találkoznak vele?
– Imádkozom érte. – Kihallottam hangjából a kételyt.
– Atyám járt ott? – Bólintott, ha vonakodva is. – És látta?
– Sajna, nem.
– Talán nagyobb szerencséje lett volna, ha néhány disznót is visz magával.
– Disznót? – értetlenkedett.
– A Szűz talán szereti a szalonnát.”
8.4/10
Bernard Cornwell: Az üres trón (Angolszász históriák 8.)
Alexandra Kiadó. 2018. 302 oldal
–
Kritika a sorozat első részéről:
Bernard Cornwell: Az utolsó királyság