Alexander Söderberg: A jó farkas – Könyv – kritika
Ja, ez a farkas egy jó nagy döglött farkas, bakker, aminek messzire bűzlik a legyektől rajzó, oszlásnak indult, rothadó teteme. Minden folytatások legrettenetesebbike, a skandináv krimik pöcegödre. És akkor még csak nem is túloztam… Volt itt korábbról Alexander Söderbergtől két döcögő színvonalú, de azért nem túl rossz, és határozottan javuló tendenciát mutató előzménykötet (Ld.: A második fiú) és akkor jön ez az izé, ami olyan mintha nem is az eredeti két regény szerzője írta volna.
Egyébként hétszentség, hogy A jó farkast nem is ő írta, vagy ha mégis, akkor egy súlyosabb lefolyású stroke után, a szájából kifelé csordogáló nyállal. Sokkal valószínűbb, hogy jelbeszéddel megkérte a szomszéd Manci nénit a B-lépcsőházból, ellátta homályos instrukciókkal, mire Manci néni, egyem a lelkét, helyrerángatta magán az otthonkát és azt mondta: Cseppet se aggódjon, aranyoskám, majd én megírom maga helyett. Maga csak figyeljen, hogy ne rángatózzon ennyire, mert kijön az infúzió!
El bírod képzelni, hogy azon rimánkodsz, hogy feltűnjön végre Tomny Janssen, az előző kötet legelbaltázottabb karaktere, – akit ennek a regénynek az összes karaktere felülmúl hiteltelenség tekintetében? De nem ám csak az van, hogy néha becsúszik valami marhaság, hanem jönnek sorban A jó farkas jelenetei – és EGYIK SEM működik.
Egyetlen bekezdés erejéig sem. Hol azért, mert minden második szereplő újra elmeséli az előzményeket, hogy az már a könyöködön jön ki. Hol azért, mert mindezt szenvelgő, a végtelenségig nyújtott lelkizésekkel megspékelve teszik. Hol pedig azért, mert Manci néni, Alexander Söderberg négere feleslegesen erőlteti a lazaságot, de sehogy sem megy neki, hisz igazából csak egy szerencsétlen, kétbalkezes kontár, egy nyüves amatőr, egyem a kis szívét, aki jobban tenné, ha maradna a fakanálnál.
A jó farkas gengsztereinek tervei gyerekesek, ők maguk műmájerek, kivéve abban az esetben, ha nekiállnak hosszasan és értelmetlenül lamentálni: akkor a viselkedésük vérgáz lesz. Pláne, amikor az első jöttmentnek ellötyögik az összes tervüket, mindezt megspékelve saját magukra nézve terhelő információk tömkelegével. (Szia, Aron, te istenverte, féleszű balfasz!)
A Sophie Brinkmann-trilógia első két részében volt pár melléfogás, szó se róla, néhány szereplő olykor logikátlanul viselkedett, és hasonló nyalánkságok, A jó farkas esetében viszont egyáltalán semmi sem működik, az egész egy rosszul sikerült paródiára emlékeztet, amit a Manci néni, egyem a zúzáját, véresen komolyan gondolt. És amit ki nem néztél volna szegény öreglányból, olyan mocskos a szája, mint egy kocsisnak. Vagy csak, nemtom, kiélte magát alkotás közben és az egész könyvet telepakolta teljesen felesleges, öncélú trágárkodásokkal.
A KÖNYV LEGOSTOBÁBB MONDATA:
„Felkelt, meztelenül lement a nappaliba, a töke mélyebbre lógott, mint a farka, ahogy mindig.”
Ha e mondat után tovább olvasod, hát lelked rajta.
3/10
Alexander Söderberg: A jó farkas (Brinkman-trilógia 3.)
Libri Kiadó. 2019. 444 oldal
—
Kritika a sorozat korábbi részeiről:
1. Az andalúziai szerető
2. A második fiú
—
Ez is érdekelhet:
Jorn Lier Horst: Vadászkutyák