Jack Carr: A végső lista – Könyv – kritika

Jack Carr: A végső lista

Merészelnél nem a kezedbe venni egy olyan könyvet, amit maga Chuck Norris ajánl a címlapon? Nyilván nem, főleg ha egy pompás akcióthriller ÍGÉRETÉT hordozza magában. 

A Reece őrnagy vezette teljes SEAL-egységet felrobbantják Afganisztánban. Ha ez még nem lenne önmagában elég kellemetlen, az őrnaggyal elkezd szívozni az NCIS, akikről gyorsan kiderül, hogy kb. hülyék gyülekezete (hé, mi nem ezt tanultuk a sorozatból!) majd hazapaterolják az USA-ba, ahol újabb pech: a családját is lemészárolják. Az egésznek orrfacsaró összeesküvés szaga van. És vért kíván!

Ezután tudod, mi történik? Semmi. Bár a szerző a szereplők túlnyomó többségével vállvetve sulykolja Reece-be és beléd, hogy muszáj lesz üstöllést bosszút állni, ahelyett hogy tisztes állampolgárként elsőként inkább rendőrségi feljelentéssel próbálkozna, mégsem történik SEMMI. Csupán elmerülsz egy hosszú és monoton felvezetésben, melynek során kiderül, hogy a főhős bántóan híján van bármiféle karizmának, csupán egy sablon vastag állú, tökös és jóságos amerikai hazafi (Isten, haza, család!) A felesége pedig JÓ és SZÉPSÉGES is! (Bevallom, innentől kezdve én magam is minden ízben vágyódva gondolok vissza Reece-ék idilli családi életére, és követendő példaként állítom magam elé, mikor itthon nálunk elkezdődik az ordítozás.)

A gonosz összeesküvőkről meg az derül ki, hogy nagyon gonoszok. Emellett még hülyék is mint a segg, mert SEAL-eseket tesznek meg az összeesküvésük kísérleti alanyaivá, akik tudvalevőleg az amerikai haditengerészet elit kommandója, – ahelyett, hogy, mondjuk, mexikói bevándorlókkal próbálkoznának, akik esetében talán fel se tűnne, ha pár tucatnyian levegőbe repülnének.

Amikor az őrnagy végre akcióba lép… tádádádá… a regény ugyanolyan lagymatag marad. Az ellenfelek között nincs senki, aki Reece súlycsoportja lenne, kivéve talán Holdert, de ezt sem használja ki a szerző. Noha joggal elvárnád, hogy jogos bosszúvágytól űzve néha legalább egy husánggal jól elpáholja a gaz bitangokat, mielőtt KÍMÉLETESEN jobblétre szenderíti őket. A leszámolások nélkülöznek minden feszültséget, Reece-t a kutya se keresi, ő meg bandukol előre és szépen sorban mindenkit halomra lövöldöz.

Az egész kicsit ügyetlen, vontatott, naiv szemléletű opusát azzal ellensúlyozza a  szerző, aki feltehetően a bölcs, megfontolt és széles látókörű Trump elnökhöz hasonlatosan TÚL SOKAT bámulta a Fox News-t, hogy szórványosan egészen együgyű rekubligánus (érted. szélsőjobboldali) propagandát illeszt a sorok közé. (Aminek a lényege: akárhány mocskos szemét bitanggal hozza is össze a rossz sorsa az őrnagyot, azokról valahogy mindig kiderül, hogy ráadásul még tetves demokraták is.)

A KÖNYV LEGOSTOBÁBB MONDATA is a túleszményített, tökéletes amerikai családkép vonalára felfűzve hangzik el, a főhős leépülő édesanyja kapcsán: 

„… Végül sikerült elhelyezni ebben az otthonban, ahol hamar az ápolószemélyzet kedvence lett.” 

Aha, nyilván sorozatban nyerte a ‘Hónap Demenciása” megtisztelő címet.

Összességében A végső lista egy-két izgalmasabb jelenetet leszámítva olyan, mintha szimpla bevásárlólista lenne, 2 kiló krumpli, egy liter étolaj, négy darab szafaládé stb., amelyeket Reece őrnagy kipipál, miután elégedetten a kosarába pakolta őket. (De azért jobb lenne, ha a jó öreg Chuck nem értesülne a véleményemről!)

6.7/10 

Jack Carr: A végső lista (James Reece 1.)
Twister Media. 2019. 494 oldal

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük