Jorn Lier Horst: Fekete nap – Könyv – kritika

Jorn Lier Horst: Fekete nap

Hékás, régen olvastál már skandináv krimit? Sebaj, egyre szarabbak lesznek, ahogy elfogytak a komolyabb arcok munkái és tolják a képedbe a másodvonalbéli szerzőket. No, de figyelj csak, ez a könyv 2011-ben elnyerte EGÉSZ Norvégia legrangosabb irodalmi díját. Jelent ez valamit? Úgy tűnik, csak annyit, hogy ezek a halzabálók teljesen átlagos könyvekhez is hozzácsapják a rangos díjaikat…

Olvasod, olvasod, és már éppen elkönyveled magadban, hogy unalmas lesz mint állat, de aztán azt veszed észre, hogy valahogy pár oldal után mégis belefeledkezel. Noha nem túl csavaros, inkább az apró-cseprő rendőri munka ábrázolására koncentrál, és kifejezetten ügyel rá, hogy semmi ne történjen, amitől tövig rágnád a körmeid, de mégis elég összetett ahhoz, hogy ne hagyd félbe.

Néha, mondjuk, kicsit szájbarágós, és időnként becsúszik egy-egy suta mondat is, viszont nincs benne semmi túltolt lelkizés és fárasztó lamentálás, ami a skandináv krimik receptjének alapvető hozzávalója. Egyszerűen csak átlagemberek nyomoznak egy átlagos, majd később valamivel nagyobb horderejűvé váló ügyben.

Segít az is, hogy a nyomozó, Wisting kedvelhető átlagember, aki nem fásult bele a munkájába, empatikus és jószívű maradt, mint amilyen például te meg én is vagyunk – és ez a sok cinikus, alkoholista és mániás depressziós nyomozó között egészen üdítő kivétel. Lehet most hitetlenkedsz, de Wisting barátnője és lánya is teljesen normális arc, bármikor befogadnád őket a saját famíliádba – az meg egészen biztos, hogy Kurt Wallander és Erlendur nyomozók az irigykedéstől eltorzult ábrázattal vicsorognak feléjük Svédországból és Izlandról.

Az is biztos, hogy kb. a könyv felénél kitalálod, hogy ki a beépített ember. Én a gyilkost is kitaláltam pár fejezettel a vége előtt, pedig sose szoktam, rampapam. És ezzel csak arra kívánok rávilágítani, hogy a szerző VIRTUÓZ módon elkerülte, hogy csudálkozva hasra essél a megoldástól.

7/10

Jorn Lier Horst: Fekete nap (William Wisting 7.)
Animus. 2019. 320 oldal

Egyetlen NYUGTALANÍTÓ kérdés maradt csak a végére: Ki lehetett ez a nagyeszű sündisznócska, ez a tündöklő lángelme, ez a kiadói szerkesztők non plus ultrája, aki kitalálta, hogy a hetedik kötettel kezdjék el kiadni a sorozatot, hm?

„- Jónapot kívánok! Tudálékos János vagyok a *brzbrzzzz* kiadó képviseletében és az alábbiakban megtisztelő kérdésére szeretnék reagálni. Annak az oka, hogy kiadónk úgy döntött…

– Blabla, kit érdekel?! A korábbi részek szarabbak voltak, vagy mi? Akkor azt mondja meg nekem, kedves János, hogy miért fogják majd később megjelentetni őket az újabb kötetek közé keverve, hogy szegény olvasók füle kettéálljon a kontinuitási zavaroktól, hm?

– Ööö…”

Ez is érdekelhet:
Tove Alsterdal: Gyökerestül kitépve

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük