Alan Moore: V mint vérbosszú – Képregény – kritika

A 80-as évek Angliája nem volt egy túl vidám hely (helló, Mrs. Thatcher) De Alan Moore úgy látta, hogy még ennél is kevésbé vidám LESZ – bár a teljes fasizálódás rémképe, – így visszatekintve mindenképpen – kicsit túlzásnak tűnik. Mindegy, a V mint vérbosszú mondanivalójának nagy része, miszerint a „fasizmus nem jó, értem?” ettől még örök érvényű. A mondanivaló másik lényeges eleme, ami azt állítja, hogy „az anarchia jó, értem?” már nem annyira.

V, a Guy Fawkes-maszkos bosszúálló nekiáll, hogy szétkapja a rendszert, mint bolond gyerek a hógolyót és a bevezető fejezetekben a diktatúra felettébb ocsmány prominenseinek csúf halálával növeli az elégedettség-érzetedet. Egy ideig. Aztán éppen kezdesz aggódni, hogy oké, oké, de azért ez így egy kicsit egysíkú, amikor felerősödik a nyomozós szál és a rejtély faktor kis időre feldobja az egészet, és TÉNYLEG elkezd érdekelni, hogy ki ez a roppant teátrális fazon a maszk alatt:

Őrült zseni, mesteri stratéga, a harcművészetek golyóálló mestere és a szerencse fia egyben, aki MINDENHEZ IS ért? Nincs vele bírás? Igen. És pontosan ez az a tényező, ami lecsökkenti a V mint vérbosszú műélvezetét. A sok gonosz féreg nem ellenfél neki. A játszma kimenetele nem lehet kétséges.

A képregény utolsó harmadában, miközben V mesterterve az utolsó kanyarba fordul, és te a jelentéktelen, kisszerű mellékalakok cselszövéseit figyeled, lehet, hogy már kissé unod is az egész hóbelevancot. Főleg, amikor rájössz, hogy mindannyian sakkbábok V tábláján. Akiket néha sajnos meg sem tudsz különböztetni egymástól az elmosódott, fakó rajzoknak köszönhetően. Amely rajzok amúgy kitűnő HÁTTERET biztosítanak a sötét, szürke nyomasztó Angliának, ahol radioaktív hamu szállingózik az égből, a hangszórókból pedig náci propaganda árad.

Finch nyomozó esetében a nagy terv már a hihetőség határán is túlmegy, ugyanis nincs az az úristen, hogy egy bekábózott, eszét vesztett alak pontosan akkor és ugyanoda dülöngéljen be, ahova te kiókumláltad. Mint ahogy az is erősen véleményes, hogy éppen az a személy-e legmegfelelőbb ember a feladatra, akit te felkészítesz rá.

Alan Moore filozófiája szerint az anarchia két fajtája különböztethető meg: a romboló, ami lebontja az arra érdemtelen rendszert, és az építő jellegű, ami jó esetben ez után következik – és melynek során az emberek saját kezükbe veszik sorsuk irányítását. Na ez az, amire tényleg nem mernél nagy tétben fogadni. Erősen sanszos ugyanis, hogy a ezek a derék emberek az építő jellegű anarchia kellős közepén egymás sarkát letaposva tolakodnának a legelső gyomorforgató alak zászlaja alá, aki „szebb jövőt” ígér nekik.

6.5/10

Alan Moore: V mint vérbosszú
Fumax Kiadó. 2019. 360 oldal