James Lovegrove: A háború istenei – Könyv – kritika
James Lovegrove A háború istenei című krimijében Sherlock Holmes immár betöltötte a hatvanadik életévét. Nem csoda hát, ha recsegnek-ropognak az ízületei. A dagadék Dr. Watson pedig, mi tagadás, ő se bírja már úgy a strapát, mint régen. Nagy mázlijuk van, hogy ebben a regényben nem is kell nekik. A kiváló nyomozó például, ezt kapd ki, még csak arra sem veszi a fáradságot, hogy minden Holmes-történet legnagyobb kliséjeként, speciális módszerével rutinból kitalálja, hogyan utazott régen látott cimborája a vonaton, – mivel úgymond „túl izgatott az új ügye miatt”, – ami egy elég gügye betöréses lopás.
(Olcsónak tűnik, nem? Most mégis mennyibe került volna Lovegrove-nak kiókumlálni, hogy Watson szembeszomszédja egy éltes, fél lábára sántikáló devonshire-i lókereskedő volt, aki takarmányt szándékozott vásárolni díjnyertes csődörének, Ökörfejnek – míg a jobb oldalán egy fácántollas kalapot viselő vénkisasszony utazott a nővéréhez látogatóba, miközben A klastrom titka negyedik kiadását olvasta.
Semmibe.)
Kicsivel azért javul a helyzet, amikor újabb esetbe botlanak, de azért nem túl sokkal. A két, enyhén önmaga paródiájára emlékeztető alak számos szerencsétlenkedés után, kínos csetlések-botlások közepette felfedez egy olyasféle rejtélyt, amely egy ifjúsági fantasybe is kínosnak érződne. Nem beszélve arról, hogy a nagy felfedezés minden izgalmat vagy bármiféle váratlan fordulatot nélkülöz. A két vén csont a cselekmény kb. kétharmadáig ide-oda téblábol, aztán Holmes váratlanul elutazik, majd visszatér és közli, hogy mindent kinyomozott. Te meg csak nézel, hogy még azt is kiderítette, amiről sejtelmed se volt, hogy ki kéne.
James Lovegrove könyvének stílusa többé-kevésbé emlékeztet Conan-Doyle manapság már nem a, khm, legfrissebbnek érződő prózájára, néhány egészen kínos, nem korhű kifejezést leszámítva (Nem leszünk puszipajtások, mondja például Holmesról az EGYSZERŰ HALÁSZ.) Néhány mellékkarakter viszont kilóg a 20. század elejéről, pl. a túlemancipált jelmezboltos kisasszony, aki összes megtakarítását egy kisvárosi jelmezboltba fekteti. (Előzetes piackutatás rulez!) Vagy a gyerekesen rosszindulatú és áskálódó rendőr.
De ezek mind smafu egy megismételhetetlen szerzői fegyvertényhez képest, amelyhez foghatóval még soha nem találkoztam több évtizedes könyvolvasói karrierem során! Hölgyeim és uraim, íme az ember, azaz James Lovegrove, aki LASSÍTOTT FELVÉTELEN ír:
Na figyu: „Tíz évvel idősebb korom ellenére szerelem szövődött közöttünk. De néhány hónap elteltével, megváltozott a viselkedése, ezért szakítottam vele.” Ez a könyvben tíz oldal.
Ami egy mondat alapból, az ebben a könyvben minimum fél oldal. Minden a végletekig túl van magyarázva. Ha a szereplők odaérnek egy házhoz, hótziher, hogy egy oldalas leírás jön az épület történetéről, plusz A háború istenei szereplőinek róla való benyomásairól. Ha véletlenül szóba kerül Aleister Crowley, a futóbolond mágus, akkor jön még hozzá mellékesen két oldal e dőre lélek munkásságáról. Ha megkérdezik egyik szereplőtől, hogy mennyi idő, akkor az megmondja és MINDEMELLET még elmeséli azt is, hogy kitől örökölte az óráját, hol vette hozzá a bőrszíjat és hogy három héttel ezelőtt egyszer elfelejtette felhúzni, ezért késett el Manci nénénk teadélutánjáról.
Unalmasan hangzik?
AZÉRT, MERT KURVÁRA AZ IS!
4.5/10
James Lovegrove: A háború istenei (Serlock Holmes 5.)
Szukits. 2019. 352 oldal
–
Ez is érdekelhet:
Lee Child: Sohanapján
Chris Carter: A keresztes gyilkos