Cameron Johnston: Az áruló isten – Könyv – kritika
Edrin, a mágus 10 év után tér haza szülővárosába, hogy bosszút álljon legjobb és egyetlen -:) barátja haláláért.
Edrin nekilát a nyomozásnak, amúgy film noir stílusban. (Edrin cimbora KURVÁRA cinikus, öntörvényű és pikírt.) De a nyomozás sajnos gyorsan sokkal érdektelenebb dungeon crawlingba vált át.
Egyszersmind kiderül, hogy Edrinnek van a legkirályabb varázs-kepéssége, de közben mégsem. És az is kiderül, hogy PECH ha dungeon crawling közben KLAUSZTROFÓBIAS vagy.
A nyomozás VILÁGMÉRETŰ összeesküvést tár fel, valamint SZUPERERŐS ellenfelekhez vezet. Miközben kicsit supernaturálos feeling kapja el az embert olvasás közben, – mint amikor Sam és Dean bezümmennek valahová egy szál démonölő bugylibicskával, jól falhoz kenik mindkettejüket, de a végén csudálkozva vesszük észre, hogy azért VALAHOGY mégiscsak ők győztek…
És az az érzésünk is egyre csak fokozódik, hogy tulajdonképpen egy sorozatzáró kötetet olvasunk: oly hatalmas horderejűek a történések (bazi nagy harci robotok is vannak!) Szóval nehéz elképzelni, hogy Cameron Johnston hova a jó büdös francba fogja emelni még a tétet innen, talán a csillagos égbe???
Ja, és a történet folyamán arra is RÁDÖBBENÜNK, hogy Az áruló isten főhőse valószínűleg mégsem akkora érzéketlen gyökér, mint aminek saját magát hiszi: folyamatos aggódásának legfőbb tárgyai ugyanis a város söpredéke és a két létező legdurvább orvgyilkos arc, akik kb. 3 másodperc alatt elintéznék őt egy nem túl jó állapotban lévő, használt fültisztító pálcikával.
6.6/10
Cameron Johnston: Az áruló isten (A zsarnokság kora 1.)
Főnix Astra. 2018. 430 oldal